NEMVILÁGOSSÁG

A magfizikusok szerint akadnak elméleti részecskék, melyek megmagyarázhatják a sötét anyagot, de itt vagyunk például mi is, ugyan nem a nagy hadron ütköztetőből, de a közelebbi valóságból, akik szintén adalékokkal és magyarázattal szolgálhatunk ilyesmire. Határozottan érzékeljük ugyanis valami sötét hogyishívják létezését.

  

Mert mi az, hogy valami sötét? Miért mondja és hogyan érti ezt az ember - akár csak  metaforikusan - még az emberre magára is? A butaság szinonimája volna? Ez a gondolatainkkal megidézhető, emberből sugárzó sötétség a butaságnál sokkal összetettebb dolog. Szoros viszonyban van ugyan a fény hiányával, s még inkább az ember látóérzékelésének ínségével, de átvitt értelme is van. A naponta beálló sötétedés, az éjszaka beállta kétségtelenül valamiféle lelki rosszként hat sokakra.

A fizikai sötétség legfőbb érzékszervünket gátolja hatékony működésében, ezért rejt. A fizikai érzékelésünk mentén  definiálható sötétség, mint fénytelenség, tulajdonképpen nem is létezik kozmoszunkban.

Az ember, aki nem ijed meg a saját árnyékától, bezzeg megijed a Föld árnyékától, nyilvánvalóan azért, mert ezt az árnyékot nem veszi körül - éppen s éppen úgy - fényesség, mint testünk bárhol megpillantott árnyékát. A Föld árnyéka kozmikus valóságában ártatlan dolog, hiszen a kozmosz körötte tengernyi csillagával meg van világítva mindenestől. Amíg csillagot látsz, mindenütt ott a fény, nem csupán a szemedben, hanem a világvégi csillag és a szemed között is, áramlik szakadatlan s mindenfelé az űrben, mert forrásából szünet nélkül és gömbfelületen indul útjára a fény. Bárhová áll a képzeletbeli ember a világtérben, minimum egy fényforrás sugárzása eléri, és ez elegendő ahhoz, hogy a felszínről információk induljanak szerteszét. (Nézd már, a szkafandered, ott, lent milyen fényes!) Az asztrofotósok csodálatos csillagközi színjátékokra derítenek fényt a földi sötétségben, a fotonok kitartó összehalászása útján, ott is, ahol szabad szemmel semmi sem látható. Az ember számára valóságos forrásból láthatóvá elvont látványok ezek.

Ám ha köröttünk éppen csakugyan semennyi fény nincs, az más helyzet, emberi helyzet, és gyakorta nagyon rossz. A rossz sötét - mindenféle irányú pszichés hatással - talán az, amiben az ember benne van valami mással együtt, még hozzá olyasmivel, ami rejtőzve el is különül meg sorsszerűen össze is fonódik a sötétséggel. Lehet ez a hely egy ablaktalan szoba, de egy világítás nélküli park vagy liget is.

Az éjszakában, mikor a sötét sikátorok között átvágunk, ott lappang köröttünk az aljasság, a mentális betegség, a bűn, az áthárítás-kényszeres elégedetlenség száz fajtája. Oson utánunk, vár ránk, s támad nekibátorodottan attól, hogy nem juthatnak információhoz a potenciális tanúk. Nem juthat információhoz a látás. És ott lappang az éjszakai sötétekben a hallgatag semmi is, mint képzeletünk valóvilági élményektől hangolt, bonyodalmas kelepcéje.

Néha jól jön a sötétedés, hiszen nem is az éjszaka, hanem maga a sötétség az, ami a szerelemé, ami átadja a főszerepet a pszichés, az ösztönös érzékelésnek. A fáradt testet viszont nem a sötétség, hanem csupán az éjszaka veszi gondjába.

A sötétség rejti mindazt, aminek nem érdeke, hogy láttassék. De nemcsak rejti, ösztönzi is ezeket a rejtezőket. Bátorítja a ragadozást. Meg az aberrációt, ami embernél már nem létfenntartási tényező, hanem perverzió, a kollektív üdvű értelem uralomvesztése, az ösztön antiszociális - esetleg soha nem is szocializált - kificamodása.

Sugallhatod-e pusztán türelmes várakozásod által bárminek, ami lényege szerint sötét: légy világos! Mondhatod-e ezt, amikor az áskálódó kicsinyesség éppen az ártatlan értetlenség sötétségébe rejtőzik el? Mondhatod, persze, csak mindhiába. Mentális sötétségben lehetséges olvasatai között biluxol a dolgok konvencionális értelme. A leplezett szándékoké. Ha ekként akarod tetten érni, amakként definiálja magát.

Sötét, vagyis nem ad magáról információt. Sötét, vagyis árnyékvető labirintusaiba belefullad a vallató gondolat. Sötét, vagyis magába nyeli mindama rossz frekvenciákat, amit az ártó szándék rávetít. Sötét, mert az éjszakában startol, és szembe halad az emberi lét szervezettségének hajnaltól alkonyig csúcsra járó hatékonyságával. Sötét, mert fogékonysága tükre megvakult, nem veri vissza a fényt. Sötét, mert nem érti, mi sötét. Sötét, mert tehetetlen.

Ha el akarod kerülni e sötétség fajtákat, rá kell jöjj: magányra vagy kárhoztatva, mert ezt a sötétséget nem lehet se megbeszélni mindazzal, ami hordozza vagy ami benne van, sem bevilágítani, mert ez A Sötétség. Kerülendő. A teremtés koncepciójában talán még nincs ez az A és S, még nem minősített a sötétség.

Kezdetben talán csak simán sötétség volt, mint a létezés negációja, s bár aztán lőn világosság, e távolságból aligha mondhatunk többet, mint hogy lőn világosság is, vagyis hogy a sötétség befolyása csupán ellentételeztetett, de fel nem számoltatott. A sötétség aztán evolúciós úton nyilván meghozta a Sötétséget. Az állat még csak-csak menthető - lásd: éjjel is jól látók élelem szerzése - de az emberállat mentegethetetlen. Mi, emberállatok, ha a teremtőt merjük kritizálni, akár csak gyengécske érzékszervi felszereltségünk miatt is, joggal vádaskodhatunk, aztán marad minden annyiban. Annál is inkább, mert nálunk az elmétől motiváltan már más zajlik, mint puszta élelemszerzés.

Bár csak látásszükségletünk árnyaltságáról beszélhetnénk! Ahol a fény forrása megneveztetett, ott a sugárzás egyirányú és egyértelmű, és ott van árnyék is persze, ami láthatóan ugyancsak részletekben gazdag. A kozmikus árnyékok térben végtelennek tűnő hatalmasságok, ezek már teremtői intelemként hatnak a bennük foglyul ejtett picinyke lény számára. Az emberi lény a Földdel együtt naponta tehetetlenül belefordul e kozmikus árnyékvetésbe, amiben mesterséges fényei minden erejével is csupán pislákolásra képes. Az egészséges lélek ilyenkor alszik. De az ember javarészt többé nem egészséges. Az éjszakában ordibál, léhűt, stimulálja érzékeit, kompenzál, mulat és dühöng, rabol, erőszakot tesz.

Lámpát gyújtunk ugyan a fizikai sötétség ellen, de az ember teremtette világosságot ezerféle egymás ellen ható érdek menedzseli. Lesz világosság, ha meg tudjátok fizetni! - mondják az energiatengerek halászai. Legyen sötétség! - mondja a gonosz, és elég, ha maroknyi kővel célba veszi valaki az utcasarki villanykörtét. És akkor ott lészen máris sötétség, s a teremtő – már ha ilyesmit tudtára hozni képesek leszünk valaha is – majd széttárja karjait.

Okos fejünkkel már csak bólinthatunk, aztán iszkiri.

De hová magunk elől? Az ember teremtett voltában fényességgel és sötétséggel van határolva, talán pusztán csak az által, hogy érzékelésének átfogása nem kozmikusan határtalan. A többi fejlemény, ami mi vagyunk, jelen mentális valóságunkban.

Itt van a szenzor, az okosan feltalált, a folyvást tovább fúrt-faragott fotográfiai fényérzékelő. Gyakran találkozik a fényképező szenzor meg a sötétség, és ilyenkor megmutatkozik tehetetlensége, ami valójában az ember tehetetlensége. Elvileg, fizikailag a szenzornak nem volna sötétség az, ami nekünk sötétség. Elvileg, ám a mi létezésünk, és minden szükségletünk ránk mért és gyakorlati, így a szenzornak szükségleteink, ízlésünk és képzelgéseink (ábrándjaink?) szerint kéne látnia. A szenzort szabadjára kívánjuk engedni, ám alig tud élni ezzel a szabadsággal. Vagy mégis? Mintha az objektívnek hitt fotógép még annyit sem volna képes látni, mint az emberi szem, aminek szolgálatára - ne feledjük! - az elme bevetheti tapasztalásait.

A szenzornak nincs emlékezete, erőlködik és melegszik, hogy érzékletet csiholjon az éjszakai tónusokból. Az olcsó szoftverek csaknem belefulladnak, hogy a szenzor zagyválásaiból értelmesnek látszó vagy akár csak kedvünkre való információt faragjanak. Olcsó pénzért leginkább csak a zagyválást sikerül felnagyítani, megtetézve a fejlesztők látásigényeinkról összegyűjtött találgatásaival, meg a félig-meddig tehetetlen utómunkáló sablonok közé szorított képzelgéseinkkel.

Az egészséges és már szinte objektívnek tűnő fotográfiai leképzés, ami csakis az emberért volna, hiszen csakis az embernek kell ez, a többség számára megfizethetetlen. Mégsem mondhatjuk, hogy nincs haladás. Botorkálás az, persze, botorkálás a sötétben, de út mégis affelé, hogy a rosszat elimináljuk. Hogy beköszönthessen egyszer a menekítő, és csakis boldogító, mert fényességként ható nemvilágosság.

Igen, köszönöm... mondják sokan, hogy ilyen szó nem is létezik.