A FELHŐKARCOLÓ

Maszületési karnevál.

Nézem a tisztelgő sereglést, hogy micsoda dolgok pörgetődnek szavak zsonglőrei által.

Legelöl vonulnak a ragcsillantók, mögöttük a versszabadítók. Hoppáverselők meg a blaszfémia csikorgatók is sorjáznak nagy transzparensekkel, hogy le az élet halandóságával!

A lelátón jambikus bakugrásokkal rivallgó időpecérek ünnepelnek. A Szószövetség tisztvivői szavak vörös szátyárszőnyegét terítve várják az ünnepeltet. A képzetek, a Társult Képzetek ködölnek amott, a távolban meg a Rendetlen Boldogítók Szóközössége.

Porondra lép aztán a feltámaszthatatlan, mert soha meg nem halt Lázár. Rejtélyes identitása közepén talán csak egy betű és bor: R vin, a sorsuk megértését halogató felnőtt gyerekek menedéke.

A szóláncokból, felejtés-bilincsből szabaduló Ervin most ferde karcolást húz, új mesét bont a magas égen.

Ezt látván szómalmaikat tekerve kotródnak a veszékelők, kik - reverenda fekete betűikkel feddőn füstölgő istenszolgái - egészen az ég magasáig uralni remélték a verbális vigasságokat.

Helyükbe köldöksziporkát pattogtató jövendőmondók nyomulnak. Meg a képzettség társult bolondjai. A húszsorossal, a tizenhét szótagossal kilincselők. Az udvari költők és egyéb eszmegladiátorok. Jönnek a szócsipegetők, kik szómazsoláikat borban érlelik, jönnek a nesztorok és doajenrekedésben szenvedők, az anyázók, a bölcselet-gránátokat szertehajigálók és a másoknak örökösen visszaszámlálók.

Amott Diogenész gurul hordójában, nem egészen célirányban.

Zajonganak a párt-kobzosok, az egyébként-ügyesek, a tisztadal és a hülyékisértsék ügyes mixerei, a facebook szófosók, az ilyeténis tudorok, a szócsokorkötők és szivárvány tálalók, az igaznak ság-ségvitézei, az örök ígéretek, na meg a szellemi reformkonyha csíraserege.

Legvégén jövök én, ezzel az egésszel, messze leszakadva, híg emlékezetem savában foszlott szavakkal, hármasával reptetve orrom előtt új szólabdacsaimat, félésszel, visszaészből, jobbféltekézve, örök reménykedésben, hogy elsárgul bár a papír, s elszáll bár az író maga, de az ihlettel fűzött szavak közötti végtelen szellemi tér - a didaktikusok sírjaiból még jókor kiásva - itt marad nekünk.

A lázári felhőkarcoló mindenre képes árnyékot vetni, kivéve, ami tőle délre van.

Ebben bíznak az értelem-billegetők, hamvában hótt hamvasolók, az aranykor szóvirágkötői, akik a teóriák féktelen magaslatából visszazuhant baromságaikkal tétován bukfenceznek Lázár lábai előtt, s nyomukba hemperednek azok is mind, kik a szocializmust a verselés magasából próbálták aláásni - már így, most, visszamenőleg, hogy ne tűnjék alantasnak húsosfazék közeliségük.

Jönnek a posztmodernek, a rambósodott értelem gondolatcsomóit nyisszantva hasítók, na meg a blaszfémikusok és múlt pocskondiázók, hogy igekötő kallantyúikkal a szellemi spájzot másértelművé reteszeljék. Szállingóznak szerteszétről az új szócsiperkeleves genéziselők, a mondat kereteit szerterikkantók, rettenetes mángorlófáikkal a verbális konvenciók nyüvői.

Mire tollamat csikorgatván ide érek, a felhőkarcoló már nyugatról kapja a fényt, árnyéka átnyúlik a keleti városrészen, gyűrűbe kényszerítve a távoli bölcseletek áramlásait. A szörnyű ricsajt leszámítva csönd volna itt most. A magyar parnasszus gyűrűjén belülről kitiltották e nagyszerű alkalomból, Ervin tiszteletére a gazdaság örvénylő tolongását. Fonott, felszentelt kosárban hozzák Lázár elébe a középkor szirommá hervadt, feltámaszthatatlan szavait, melyekkel a karmelita pap valaha az ég nyitott ajtóin dörömbölt.

Az est beálltával, fő attrakcióként színre lép a jazz nagy mestere, a hogyishívják, aki fullajtárok tucatjai által gördülővé tett zongoráján az Ady és Prohászka közötti különbséget zongorázza majd.

De azt Ervin már nem várja meg. Még egy utolsót karcol az ég alkonyvörös kárpitján, hogy a tiszta fekete semmi süssön le onnan, aztán megy kiérdemelt őrhelyére, ahol már nem divat semmilyen életre emlékeztető cirkusz.

Lázár Ervin (1936. május 5. – és azóta is minden további május 5.)