Szerintetek?

Chochol Károllyal szoros fotográfiai és optikai együttműködésben elkészült szemüvegkeret választó önarcképem.

Szerintetek melyik?

fejlődésünk csúcsa

Az ősembernek fogalma sem volt róla, hogy gondolkodik (igen, képzeld, ott voltunk :-) Mindenek előtt azért nem, mert ilyen fogalom, hogy gondolkodás akkor még nem létezett. Bátran kijelenthetjük tehát (igen, a bátorság kijelentésekhez igenis jogalap!) hogy szellemi síkon igen nagy fejlődés játszódott le az elmúlt 50 000 évben. Mindenek előtt abban, ahogyan az ember önnön elméjét mind tüzetesebben szemügyre vette.

A fejlődés csúcsa feltehetőleg az lesz, hogy az emberi elme körül - önreflektív tartalmainak köszönhetően - körbe zárul az általa teremtett u.n. virtuális valóság, azaz, bebábozódik az ész.

Hogy mi kel ki abból, elgondolni se merjük.

De nem is az a fontos, míg objektíve is létezünk, míg virágok illatoznak.

Az ember mint szajkó

A demokratikus változásokra

Az elme kreatív szögletének, az észnek berendezése szakadatlan. A változás két irányba tart: az ész fejlődik és szajkósodik.

Idővel sziruposodik minden hajdan ujjongató felismerés, valósághoz való viszonyunkat kordában tartó paradigma. Szerencsére okosodunk is - úgy, összességünkben. Így aztán felsejlenek új, használatba vehető paradigmák, miket szajkózni lehet, míg ki nem nőttük ezeket is. Egyszer aztán majd a szajkó utolsót kiált, olyat és akkorát, hogy megáll az ész  :-)

BÚÉK!

Ezt Ti mondjátok, nem én. Mert én inkább filózok.

Elgondolkodtam ugyanis végre kicsit ezen a sületlenségen, ezen az ingoványos maszlagon: BÚÉK.

Év: bolygópályánk akármelyik pontjától ugyanama pontig terjedő útnak, vagyis a pálya egészének Földhöz ragadt bejárásához szükséges idő. Ez elvileg mindig ugyanannyi. Egyetlen eset volna kivétel: ha valamilyen dög nagy tömegű égitest kezdene össze-vissza ólálkodni a Naprendszer körül.

Akkor viszont eldobhatnánk összes óránkat, mind a tíz milliárdot. (Na igen, igen, de soknak kettő, sőt, három is van, s ne feledkezzünk meg arról az eladhatatlan sok milliárdról sem ott, az üzletekben.)

Ácsi! Ne vizionáljuk mindjárt a legrosszabb forgatókönyvet!

Elvileg tehát akármelyik ponttól számolható volna az év. Nekünk talán az ellipszis pálya leghidegebb pontja tetszett meg, mert azon túl van a kikelet, a tavasz.

Legeslegelőször azt sűríti a mozaikszó, hogy Boldog, és utána ragasztjuk az Új Évet. Pedig boldog csak élő lehet, sosem a lelketlen időszakasz, az év maga.

A tömörített szándékot csúsztassuk a helyére: csak a földlakó éve lehet boldogító, az is csak az ő egyéni - esetleg csoport - érdekeltsége felől tekintve.

Ugyanazon év azonban aligha lehet már mindenkinek boldogító, mert olyan korban élünk, amikor mind többre vágyunk, mind több nélkülünk nem létezőt teremtünk, ami igen sokba kerül, s aminek pedig meg kell térülnie, ha van kis eszünk. Így mind inkább egymás számlájára remélünk boldogulni - már az okosabbak. 

Az év boldogító volta persze nem feltétlenül a boldogulásra céloz. Csak hát boldogulás nélkül a boldogság maga illékony kis mikrokaland, amiből még a sok sem igazán lesz dominánsan kesertelen évente egyszeri, összegző érzéseinkben.

Az tehát, hogy Boldog Új Évet Kívánok, anakronisztikus, önző badarság, és a kívánás hitele csak akkor állna fenn, ha az, aki kívánta nekünk, nyomban el is kezdene munkálkodni azon, hogy boldoggá tegye életünket. És akkor már nem is azt kéne mondania, hogy kívánok, hanem hogy Boldog Új Évet Csinálok neked. Ám az meg BÚÉCS - sőt, BUÉCSIN! volna - és a csinálás nyelvészeink által eleve megvetett, rondának ítélt szó.

Azt mondom tehát Tinéktek filózásban megfürdött szociális érzéseimtől hajtva: Ne rettenjünk vissza, ne is bóduljunk el holmi számozástól:

nyüzsögjünk, kaparjunk, ügyeskedjünk (mindezekben pedig, remélhetően, úgy is én vagyok a jobb, hehe... :-) - és főképp reménykedjünk!

Bónuszként jusson kinek-kinek legalább egy Valaki, akinek nem csupán kíván, hanem csinál is boldog évet! Igen, csinál! Hajdan szeretett, ám újabban tiltott fontos szavaktól nem kell mindjárt becsinálni!

A naptár szerint már jócskán benne vagyunk az évben, s még semmi nagyszerű nem történt. Gyanús nekem, hogy ez ugyanaz az széria-esztendő, csak átszámozták.

Eszköz-e a közönség?

Kissé elkésve olvasom a budafoki Dohnányi zenekar Hangoló nevű kecses periodikájában Hollerung Gábor romantikus és kortárs zeni pólusok között fogant gondolatait a kortárs zeneszerzők által megcélzott közönség nélküli értékteremtésről, minek kapcsán, azzal szembe fordulva Hollerung kijelenti, hogy "...a közönség a művészet egyik nélkülözhetetlen eszköze."

És most kérdem én így, elkésve: nem hatalmas szamárság-e ez?

Na persze, meggyőződéseim és szőrszálhasogató rutinom biztos tudatában kérdem ezt, ami - a meggyőződés és a szőrszálhasogatás - társadalmi konszenzus nélkül közkincsnek számított-e valaha is?

Mégis:

Kétségtelen, hogy a művészetnek sokasodnak az eszközei, de mire szolgálnak ezek? A propaganda például jó szolgálatot tehet, tágítva a modern művész törekvéseihez tartozó, közönségsikert hajhászó kommunikációs gesztusok hatóterét, a társadalmi siker és visszaigazolás bizonyosságaihoz juttatván a művészt, de eszközei közé tartozhat-e a közönség maga ama eredendő értelemben, hogy min fáradozik a művész - az a bizonyos, szocializációval meg nem rontott, eredendőn világba vetett elméjűnek született és születő? Mi segíti őt a valóság felfokozott érzékekkel elérhető szférái felé?

Megfigyeléseink szerint a művész eszközei valamiféle anyag megformálására irányulnak, háttérben holmi bonyodalmas esztétikaiság felmutatásának szándékával, melyek által a képzelet behatolni képes a fizikai érzékszervek által el nem érhető valóságszférába (művészi avagy érzéki megismerés.)

A közönség csupán tanúja és tovább-bonyolítója (értelmezés, individuális átélési bonyodalmak) a művekben megmutatkozó törekvéseknek. Korunkban a művész mind inkább úgy terem, hogy valaki önmagáról tesz ilyen kijelentéseket, pusztán felfokozott kommunikációs ambícióira alapozva (ami - kommunikáció - kicsit más tészta), így a "kortárs művész" alkotó tetteinek jelentős része nem is érzékeinket célozza, hanem kommunikációs feltűnősködés csupán, vagy kéretlen civilizációs diskurzusokba sodor bennünket. De ezek a lényegből való kivetkőzések mégse tévesszenek meg senkit!

A témára való rálátásom lényege:

A művészkedhetnék három feltétel megléte mellett teremtőképes/hozhat létre lényegében művészinek mondható alkotást: (1.) a ráción túli valóság iránt felfokozottan kíváncsi, különösségre fogékony emberi elme - ide értve a lelket és a szellemet, továbbá (2.) valamiféle megformálandó/intelligensen megformálható, intelligens érzéki gondolatokat magára venni képes matéria - hiszen az érzékiség a formára irányul, és harmadikként (3.) a megformáló eszközök, melyek a matériára irányuló formáló/alkotó ráhatást segítik előre.

A közönséget e három feltétel egyikéhez sem lehet betuszkolni, de különösen nem a megformáló eszközök közé, mert a művész hiába verné a közönség, a befogadó fejével a vasat, sosem tudhatná, mi sül ki belőle. A közönség fejében ugyanis a szellemileg meglehet célirányos, de különösségében nyitottan értelmezhető mű egyénre szabott értelmezése játszódik le, holmi, a művészi szándéktól gerjedelembe jött postkreativitás indul be, aminek kimenetelét a művésznek már tehetetlenül kell elszenvednie.

Hollerung Gábor kijelentése persze nem művészi tett. Hollerung kiváló karmester, és ennek nem feltétele, hogy a teória szférájában is biztonsággal mozogjon. Ezért nem úgy minősítettem fenti szavait szamárságnak, mintha művész-értékei terén lefokozni kívánnám.

Még az is lehet, mint már fentebb is céloztam rá, hogy nincs is igazam, úgy értve, hogy bár jól/értelmesen látok valamit, ám az a kutyának sem kell. Úgy pedig az igazság hitelesítő címkéje a legértelmesebb kijelentésre sem kerülhet rá.

Végezetül még az is lehet (blogom látogatás számlálója rég bedöglött), hogy csupán magamban beszéltem, ami pedig - ma már, messze túl a középkori viszonyokon - végképp ártatlan dolog.          D-Vektor