2016. szeptember 28., szerda
2016. szeptember 15., csütörtök
Pillanat
avagy a szélmalomharc értelme
Csupán mellemmel a pusztuló szélmalom félig bedőlt őrlőkövének nyomódva tudtam feljutni a kerékhez. E kis erőhatás is elég lehetett volna, hogy a hatalmas kőkerék moccanjon egyet, s akkor...
Ahogy évtizedeken,
sőt, ím már évszázadokon át fotózgatunk, lassan homályba vész ama szó eredendő értelme,
hogy pillanat.
A stockholmi
pillanat-pályázatkiírás (Capture the Moment) Baudelaire idézettel indít, ami azonban
koránt sem a pillanatról szól. Amiről Baudelaire szólt, az lényegében a látás
és a kifejezés (nyilván nem csupán képi kifejezés) magasabb képességéről szól.
És helyesen idéztetik ez most, mert e nélkül a történések bármely mozzanatának zársebességi
megragadása értéktelen volna.
A fotografálás
kezdeti, pillanat iránti tehetetlenségét kiküszöbölni igyekvő kémiai
kísérletezések és műszaki fejlesztések, pontosabban a képrögzítő emulzió kezdettől
gyorsulva csökkenő fény-falánksága az idő folyamából kiragadott, egyre
szűkülőbb pillanatra terelte figyelmünket. Lassan közelébe férkőztünk egy
lehetőségnek, ami a lényegek megragadásának kezdettől adott képességéhez újfajta
módon társul: Megtörténtük tényét hitelt
érdemlően megörökíteni tudni a történések változásukban megmutatkozó, ám
gyakran - a látás tehetetlenségei okán - szinte
megpillanthatatlan, a lélek és értelem számára azonban fontos lényegét; bizonyos
antropomorf vagy szociálisan értelmezhető csúcspontokat az események
alakulásában, melyek az ember pszichés-tudati reflektálása nélkül valószínűleg
nem is léteznek.
Mert például, egy
dolog, entitás materiális elrendezettsége a fellépő erők hatására nem úgy
változik valami más elrendezettségi állapottá, ahogyan a ház az ember szeme
láttára, a célirányos emberi figyelem valamint az érzelmi asszociációk számára
és az értelem tükrözésében összedől. A rajtunk kívül álló
valóságot működtető törvényszerűségek teljesen közönyösen viseltetnek irántunk
és szempontjaink iránt. Minden entitás csak a szakadatlan változás valamely
stádiumában áll fenn, múlik ez által minden, amire az
ember figyelme irányul (kivéve talán egyet :-)
Tagadhatatlan
azonban: fontos, különleges és bravúros "megörökítési" lehetőségek
birtokába jutottunk a fotótechnika fejlődése által.
Az ember, persze,
eredendően nem a villámgyors változások alanya és tárgyaként kötődik a környező
valósághoz, hanem a környezetével együtt létezőként. Azaz nagy mértékben az
ismétlődő, a tartósan ismétlődő pillanatokban, másként közelítve: a maradandóságukban
fontos állapotokban keresi létezése eredendő értelmének emlékezetébe vésendő bizonyosságait.
És a mai
fotográfiában a múlékony-pillanat-csúcsteljesítmények mellett váltig léteznek is
a maradandó pillanat iránti lényeglátás csúcsteljesítményei. Ezekről azonban a
kommunikáció egymás elébe vágós tülekedéseinek terepén szeretünk megfeledkezni.
Rohanó életérzéseink közepette nem elég sportosak az örökkévalóság mutatványai.
Vagyis: furcsa
lenne most fontos, ám csak tartós ismétlődésükben megragadható pillanatok még
oly lényeglátó ábrázolásait beküldeni erre a stockholmi pályázatra, holott a
kiírás szavai szerint ez nincs kizárva.
Na de ez van - ma.
A lényegi
pillanatba való beletrafálás valóban sokat hoz vizuális konyhánkra.
És még mindig
rangosabb lehetőség ez, ha a pályáztatások terepén körbetekintünk, mint bizonyos
más kommunikációs jelenségek. Mint például a vállalati/intézményi önreklám
értékű lájk-vetélkedtetések, ahol a zsűriben az egyetlen alkotó szaktekintélyre
6 PR menedzser és hivatali feljebbvaló esik.
Ott vannak aztán az
olvasókat vagy fotografálókat egymásnak közvetítő kulturális ál missziók is,
ahol az alkotói érdemeket a puszta publikálással honorálják, ami pedig - a
publikáció megjelentetése - nem önzetlen, ugye, így vagy úgy mindig valaki(k) létkövetelményeiről,
előbb-utóbb így-úgy forintosítható hasznáról szól.
Egyre több olyan
pályázatba botlik a szem, ahol egy harmadik "lényegi" cél uralkodik:
bizonyos ideológiai, politikailag célirányos gondolatok képi illusztrálása
céljából buzdítanak bennünket, válogatatlan hangyasereget (profikat is, na már
miért ne!?), hogy összehordjuk a válogató szem elé a tematikailag célzott képi információk
és formációk válogatatlan hegyeit.
Olyan pályázat,
hogy alkoss valami Baudelaire-nek tetszőt ( a zsűriben kizárólag Baudelaire
inkarnációi!) egyre ritkábban kerül szemünk elé.
Összeomlásnak indult szélmalom a maga
pillanatnyi helyzetében, Santorini szigetén, félúton Emporio felé.
Pusztulása az építéssel előállt célszerű erőviszonyok
lassú változásának, bizonyos kiszámíthatatlan időpillanatokban bekövetkező
moccanások sorozatának mentén halad végkifejlete felé.
Csupán mellemmel a pusztuló szélmalom félig bedőlt őrlőkövének nyomódva tudtam feljutni a kerékhez. E kis erőhatás is elég lehetett volna, hogy a hatalmas kőkerék moccanjon egyet, s akkor...
Tudtam ezt, nagyon is, s hátborzongató volt
ilyen szorosan négyszemközt lenni a valószínűséggel. Hatalmas megkönnyebbülés
volt végül ismét a szabadban.
Ja igen, hogy az egész minek is volt, mi
gyakorlati haszonnal járt... Hát igen, jogos.
Ámde lényegében mégis életem pár meghatározó
pillanatával lettem gazdagabb:
nem futok el, nem csinálom magam össze
mindjárt e permanens pusztulásban.
2016. szeptember 14., szerda
Útszéli fagyis
Visszamentünk a Vérmezőre, ahol mostanság nem vér folyik. Visszamentünk egy nyalásra, mert először nem volt nálunk a nyelvünk. Citrom és hogyishívják, ez a kedvencünk.Öröm volt látni, a fagyis hogy dolgozik. Még ha nincs is vevő, csak úgy nyomja kifelé útszéli gombócait. Süt a nap, és ez már három napja ott van. Láthatóan csak a szádban olvad el.
2016. szeptember 7., szerda
Tűnés-maradás
A hazafi még erőszakoskodik,
erőért fohászkodik legalább is,
ám érték-vákuumban már a haza gondolatköre.
A nemzet művészete meg, mint olyan, különösen
abban,
lévén, hogy kérdés: jó-e még az elődök
tanultsága valamire,
kell-e még visszatekintő vágyálmokat
kolorizálni,
egyáltalán, van-e, kell-e itt kollektív
identitás,
értékállón gyökeres arculat?
Vagy csak létezés-terep, ennyi kell,
s leleményes és globális gazdasági ragadozás?
Kontraszelektáltak bátor sokasodásban
magukhoz ragadják a szerteszét értelmezett
haza
s az újraértelmezett haladás zászlaját.
A honatyák csak bámulják büszkén,
mekkora verbális szélerő borzolja a
piros-fehér-zöldet.
A szél, mi feszít, mi kifért valakik torkán,
ködös és savas,
s mintha viharossá lenne,
ám virtuális és így feltartóztathatatlan,
kár lesz öreg szekrényeinkben hagyományos
viharkabát után kotorászni,
ha csontjainkon átfú a korszakos
változás szele.
Az eredetre tekintő értelem erkölcsi mechanikái
olajozatlanul csikorognak.
Ilyesmi se kell.
Mintha válaszút előtt volna csekély zajkeltés
értékű életünk.
Miként megtorpanásunk, tűnődésünk is kreatív:
Alternatívája lehet-e ama kérdésnek, hogy
magunk maradásunkért hová menjünk el innen,
az a kérdés, hogy
tűntünkből mikor kéne szerencsével
visszatérnünk ide?
Vagy nem visz érdemében sehová sem ez, sem az,
mert már más mindenki is elment mindenhová,
s másrészt nem csak mód, hely sem lesz ide
visszatérni.
S akkor pedig vesszünk inkább kérdezés nélkül a
semmibe?
Ha így, most még hiányozni fogunk majd magunknak.
2016. szeptember 5., hétfő
szín-póz
Hogy múlik az idő! A MAOE fotóművészeti tagozatának 14. hódmezővásárhelyi workshopjára került sor az idén, szeptember elsején. A kiinduló pont a MANK mártélyi alkotóháza volt.
Irányadóként ezúttal a PATINA fogalma és vizuális megjelenése szolgált.
A szó köznyelvi értelmezése tágas, bár mindenek előtt a még szolgálatra kész tárgyi dolgok felszínén látható, nagy múltat sejtető elváltozásokra céloz.
Plóhn József hódmező- vásárhelyi fényképész kamerájának legkevesebb 125 éves utaztató táskája.
A workshopra több, fotográfiai tevékenységével a régi technikák előtt tisztelgő "nehéz fiú" és "nehéz lány" érkezett.
Rövid egyeztetés a Hédi támasz- ponton
A debreceni Gál András
az ő harmonika kihuzatos fa kamerá- jával. Csillaga éppen felfelé menőben.
Dozvald János küzd a mártélyi holt ágat ellepő növény- zettel.
Az ifjú Soltész Boglárka keresi az obscurá- lisan megfelelő nézőpontot a digitális tanösvé- nyen.
Rapcsák Katalin alkotóház vezető, akinek a hódmező- vásárhelyi művészet összes zugához kulcsa van.
Irányadóként ezúttal a PATINA fogalma és vizuális megjelenése szolgált.
A szó köznyelvi értelmezése tágas, bár mindenek előtt a még szolgálatra kész tárgyi dolgok felszínén látható, nagy múltat sejtető elváltozásokra céloz.
Plóhn József hódmező- vásárhelyi fényképész kamerájának legkevesebb 125 éves utaztató táskája.
A workshopra több, fotográfiai tevékenységével a régi technikák előtt tisztelgő "nehéz fiú" és "nehéz lány" érkezett.
Rövid egyeztetés a Hédi támasz- ponton
A debreceni Gál András
az ő harmonika kihuzatos fa kamerá- jával. Csillaga éppen felfelé menőben.
Dozvald János küzd a mártélyi holt ágat ellepő növény- zettel.
Az ifjú Soltész Boglárka keresi az obscurá- lisan megfelelő nézőpontot a digitális tanösvé- nyen.
Rapcsák Katalin alkotóház vezető, akinek a hódmező- vásárhelyi művészet összes zugához kulcsa van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)