2016. november 28., hétfő

Az utolsó humanista



Ezúttal Benkő Imrének kínálta fel falait az ArtPhoto Galéria. A Sziget királyának mondott, rangjához méltón szerény Benkő most Panoptikum címmel állított össze egy sorozatot emberábrázolásaiból. Simonyi Balázs filmrendező, fotográfus, kinek portréfilm forgatás okán volt módja elmélyülni Benkő személyiségének hátterében, megnyitás címén gondolatgazdag, érdekes szavakat. Például, hogy Benkő szelíden kifárasztja kiszemelt alanyait, hogy aztán partnerként fotografálhassa őket, meg hogy nincs tanulság, csak morál van e képek mögött, meg hogy Benkő analóg ember - amit persze a fotográfusok is tudnak, és a végén egyszerűen lehumanistázta, sőt egyszer az "utolsó humanista" is kicsúszott a száján, ami elvadult korunk ismeretében, sajnos, már rossz ízzel is értelmezhető volna :-))
Általunk megelőlegezett tisztelete jeléül jelen volt a megnyitón Féner Tamás is, és pár egyéb, ismert, bár kevéssé jelentős fotográfus személyiség. Hogy a rangsor alján valamennyit emeljünk, hamar távoztunk.
Itthon, friss benyomásainktól buzdultan máris elküldtük SMS-ben a PrimaPrimissima telefonszámára a 7 (hetes) számot :-)

Szelfi Simonyival. Az analóg ember átruccan a másik világba?












ArtPhoto Galéria, Benkő fotók és pár arc.

2016. november 25., péntek

Kié a dal?




"2009-ben elment Magyarország XX. századi krónikása, Cseh Tamás. Az elmúlt években több emlékesten tisztelegtek a zeneszerző énekes munkássága előtt. Ezen megemlékezések közül az egyik legismertebb a 2012-ben bemutatott ?Születtem Magyarországon? című emlékest volt, ahol Hrutka Róbert hangszerelésével, neves színművészek előadásában hangoztak el a Bereményi Géza, Másik János, Novák János és Cseh Tamás által megírt dalok."


Krónikása!? Szúrja a szemem. Talán inkább az ember társadalmi léte - értéke, sorsa és helyzete - sokrétűségének fanyar humorú dalnoka. Kétségtelen - a Port.hu mentségére szól - hogy egyetlen szóval nem lehet megúszni az igazságtevést.
A fő gond nem is ez, hanem az inverz igazságtalanság tevés. Tágítjuk most látóterünket: különösen szembeötlő ez az igazságtalanság tevés a net felelőtlen virtuális légterébe behajigált szavak dolgában, ahol a politikai színezetű szólalásokban vagy a hedonistán felelőtlen áradozásokban rendre elsikkad - minimum kevéssé érdemesült személyek nevei közt suvad - Bereményi Géza* neve. Holott a krónikás, a kor megörökítő ő volna a Cseh-Bereményi dalszerző párosból.
Hogy fokozzam méltatlankodásom és kritikai célzó berendezésem üzemi hőmérsékletét, többször meghallgattam a Valaki hiányzik ebből az utcából című magyarnótát, ami olyannyira vonz széplelkű énekeseket, hogy például Koós János is előadta, az opera erkeli magasságaiba tolva közismerten fényes zengésű torka hevületét. A szöveg népi-nosztalgikus butácskaság, holmi letűnt/sose volt falusi idill kulcsszavaival megspékelve (csillag, vén akác, kisablakok, túlsós sor) egy formailag ügyesnek mondható kontraszttal: valaki hiányzik.
Ez a világ a giccsre fogékony ábrándképeken kívül sehol nem található már, mégis sokan szeretik. Megkockáztatjuk, hogy az egyetlen, ami itt garantáltan lelket zsibbaszt, talán míg ember az ember, a dallam, a maga fülbemászásával, a "cigányzenés" harmóniacsordulás gazdag lehetőségeivel, mert a dallamnak atavisztikus zsákmánya a lelkület.
Cseh Tamás más világ. Számos megragadó zenei formát talált Bereményi Géza gondolatainak csomagolására, ám sokszorta többször csupán hangzóvá tette azokat, és inkább gitárral összenőtt desirés személyisége fanyar varázsával operált. Cigányzenésítés itt semmiképp nem volna lehetséges. Minden Cseh Tamás által híressé tett dal az ember furcsa sorsba vetettségére céloz. Ilyesféle motívum azonban nehezen, talán egyáltalán nem kerülhetne elő a melódiából. Pusztán a melódia más lelki tészta.
Ha az énekes-krónikási terepen a szociális szolidaritás vagy akár a verbális formaérzék attitűdjével közelítünk, akkor bizony Bereményi Géza nevét volna helyénvaló említeni.
Miután Koncz Zsuzsa jeles (hatvanadik?) születésnapi buliján Mácsai Pál előadta a Ha Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer kezdetű dalt, s a tetszés lecsengése végén Cseh Tamás odaperdült, s karjai közé kapva Koncz Zsuzsát megpördült vele, Bereményi Géza meg nem volt sehol, nos, ennek utána, adandó alkalommal megkérdeztem Bereményi Gézát, hogy kinek a téma ötlete volt ez a dal. S ő azt mondta: az enyém.
Nem is gondolnám másképp, mert az a gondolatvezetési csavarintás, ami nélkül ez a téma szóra érdemes dalként semmis, és ami sok más Bereményi szöveg igazi ízét adja, például a Somlai Margitról szólóét is, egyedül Bereményi sajátja (bár - míg ember az ember - gomba módra teremnek ügyes epigonok :-)

A Port.hu által propagált emlékező rendezvény a Cseh Tamás iránti - Bereményi iránt kissé igazságtalanul figyelmetlen - szeretet hullámain hajózik. Minden lesz, sztárok és hangszerelés is - ami egyébként legtávolabb áll Cseh Tamás dalnoki habitusától - csak maga Cseh Tamás nem lesz, nem lehet már jelen.
És esetleg Bereményi sem lesz itt, mert őt már gyakoroltuk elégszer kifelejteni.
Egyébként is: a színpadon mindenki magát élteti legszívesebben.
Tudhatta ezt Cseh Tamás is.
                                                                                                      D-Vektor


* Bereményi Géza nem rokonunk - P.O. - D-Vektor

Én is csak hallgassak! Bezzeg Bereményiről nincs fotóm!

2016. november 15., kedd

Holdkaland



Azt hiszem, felébredtem az éjjel, talán a furcsa derengésre. Az ablakon át pont rám sütött a Hold.
Ekkorának még sosem láttam. Mondták egész nap: 72 éve nem volt és hamarabb mint 72 év nem is lesz újra ilyen közel.
Kidülledt az óceán, ahogy a Hold gravitációs tere szívta magához. Nagy adag átömlött a Csendes óceánból az Atlantiba jó reménységeim fokán át: történjen már végre valami.
A Hold azonban  túllőtt várakozásomon. A hajam is égnek állt, ahogy megpillantottam a Petzval krátert. Mintha a kertünkben lett volna.
Reggel találtam egy fotót a dologról a gépemben is. Meglehet, mégsem ébredtem fel az éjjel, hanem holdkóros vagyok, ugyanis nem emlékszem, hogy fényképeztem volna. Közben meg itt a bizonyíték.


2016. november 13., vasárnap

A papír elmocskolása

Ma van a Magyar Nyelv napja



(bestseller kalandorok kíméljék magukat! :-)


Irsz megint? Beszámolsz, kommentálsz, agitálsz? Tények gyanánt konfekcionálod a történések végtelen finom szövetét? Ismerni véled az igézés alkímiáját? Szóháborúk hadrendjébe állsz?
Vagy csak írsz?
Akár így, akár úgy, nem tiszta start, ha az embernek témája van, s bármi elvárásokkal terhelt mondanivalója. Csak a tiszta elme a tiszta lap.
 Írások közlése pedig veszélyes transzmisszió idegen elmék malmai között. Kinek elméje maga is őröl, annak leginkább csak hajtóerő a felé patakzó gondolat. Elménket a természet kreálta, belaktuk, belakták, célszerűsíttetett, felszerszámoztatott, ahogy sikerült. A tényt, a vélelmet, mindent, ami más elmeműhelyből való, a legtöbb ember nyersanyaggá őrli vagy félredobja, ha nem úgy méretes, ahogy neki kell.
Elménk az erőszaknak enged, igaz, de melyiknek? Mi a cél, ami ilyesmire mentelmet kínál? Cél-e megpillantani röptében a végzet eldobott kövét? Vagy igazság... bocs, igazzsákba befagyasztani a valóságot. A valóság gyarló elménk szitáján megszökő homok.
Ha ezt tudván türtőztetjük magunkat a betűvetésben, s nem a honort ketyegő idegen taxaméter kergeti tollunkat, nem is a témát vizionáló vátesz-tudat, s mégis írunk, az tiszta lap. Érdekes kérdés persze: ha témánk nincs, és mégis írunk, mi rugaszkodtat el bennünket a semmitől? Lehet-e több ez, mint grafománia? Mi jön ilyenkor működésbe, hogy a gondolkodás stílust öltsön magára, s mind több kedvet ébresztő mederre találjon?
Talán a formakeresés. Dob az elme egy szót, egy ágat maga alá, a jeltelen létezés végtelen tengerére, mint Ajtmatov mitológiai madara. Vagy a forma nem más csupán, mint egy létben rejtőző funkció, kíváncsiságunk prédája, a játék lehetőségének feltárulkozása? Esetleg éppen fordítva: a témátlanságában tökéletes isteni forma futkározik egy zátonyon, amit úgy hívnak: elme? Vagy talán éppen efféle lehetőség lebírásának kancsal reménye az, mely témává nemesedni képes, értéknek tetszik minden elmemozzanat, bizonyságaként végül annak, hogy a gondolat hajója a csordogáló élettapasztalás IGAZSÁG nevű árkában szívesen megfeneklik?
Ha túl nagyot kortyol elménk magából, az univerzum fattyú modellje gömbölyödhet elő: filozófia. A teljesség formája után epekedő, szószátyárkodással oltani remélt mohó elmeszomjúság. Nem tiszta lap. A világkép olyan építmény, mely kísérlet a világmodell érkezésünk előtt már szerteszórt színes épitőkockáinak maradéktalan felhasználására, hozzátéve persze, ami e maradéktalanságot illeti, hogy a passzolni nem akaró formákat rendszerint megtaláljuk utólag, eldugva az elmehomokozó különféle távoli szegleteiben, esetleg a nagy szerző kispárnája alatt, vagy a kopott szellemi kirándulónadrág valamelyik rejtett zsebében.
Túlságosan verejtékes ez a játék, semhogy végső kudarcunkat belátva fel lehetne adni. Hisszük, az építmény ezek nélkül a passzolni nem akaró kis koloncok nélkül is szép lehet, sőt..! Ha akarom, vemhes...és legtöbbször vemhes: ott bujkál benne az ideológia.
Ami az élőnek élő által való ábrázolását illeti, ritka kivétellel az is a papír elmocskolása. Az ember - legyen bár Valaki - képtelen mást igazán életre kelteni a papíron, mint sajátmagát. Legtöbbünknek az se megy: eltévedünk a csigaházban. Tetemre hívni, tálalni, bedobni, feláldozni, vásárra vinni, azt persze tudunk, de adni, csak olyat, amit másoktól elveszünk.
Másokról írni, annak megy ez igazán jól, aki Mindenki. De mitől, mikor lehetsz mindenki, s mikor csak gondolod hogy az vagy? Mi minden lehetsz úgy, hogy nem is vagy az? S mi mindenre bátoríthat ez? Mikor, miért fordul, nem fordul az ilyen többesség diszharmóniába?
Nem ábrázolni az embert, a valóságot, hanem kipányvázni, keresztre feszíteni, ehhez bizonyára a nyelv a legárnyaltabb médium. Az írás alapja a nyelv. A civilizációk lehetőségeikben az átlagember képességeit messze meghaladják. A nyelvek együtt káosz, bár külön-külön bámulatos eszköz mindenik. Kiolvasni az írásból, ami rájuk vár, sokaknak még a maguk nyelvén is nyűg, s de sok szem vak az olvasatra! Nem hogy a valóság, de még a nyelv tökélyéhez képest is elnagyolt a legtöbb elme, a teremtő markából slamposan kiperdült tészta, önnön tömjénfüstjébe fúlt placeholdere valami szentségesnek, mely odahuppan szénfeketén a lét mesésen terített asztalára, szaglik, terpeszkedik, s gőgösen őrködik gúzsbakötött vegyértékein. Azt akarja maga köré, ami volt, van, esetleg, ami lesz. És legtöbbször e színfalak közt céltalan rohangál.
Pedig itt vannak a menekvést ígérő kivételek: a -hat, -het. Az atomjaiig konzekvens ÉN tudat-tűfokán átbújhat az egész univerzum, és az énünkből kiszerkesztett tükörtérben a valóság felöltheti ismét összes dimenzióját. Nem csak úgy, ahogy volt, hanem akárhogyan, ahogy a maga törvényszerűségei szerint lehetett volna, lehetne is... már amennyiben a legkisebb rejtett szabály sem csorbul azon a tűfokon!
Képzeletünkből a lehetséges minden kártyalapja előperdíthető, ezerféleképp lehet - magunkat a véletlenre bízva - a teremtői passziánszot újra játszani. Az összes törvényszerűség értésének magasából - tűnjön ez ma bármily képtelenségnek, nem lenne ez már bizonnyal hiábavaló erőlködés.
Ám az efféle tökélybe nem segít át verejtékes kitartás. Sem farkasüvöltés, sem a virtus impozáns mutatványai, sem koldulás, sem sarcolás, sem team, sem sógor, koma. Mert a végesnek útja a végtelenbe tart
Irsz? Tolladdal a mindenség képmását kísérted? Ha szökellésed margótól margóig lelassul, szagolj a hónod alá, bámulj a kozmoszba vagy sandíts befelé! Már egy optikai mikroszkóp is kimutatná éned likacsos elnagyoltságait. Hol van a felelőtlenül képzelhetőtől őszinte szinted?!
Na, csak halucináltál! Nem kérdezett, nem szólított senki. Gyömöszöld csak tovább javíthatatlan elméd, ott a tiszta lap! Hagyd rajta utolsó nyomodat! Mintha nem tudnád: visszatérsz egy napon a varázsporos üvegbe az Úr barkácsmühelyében, rajta egy emberforma krix-krax és egy strigula örök emlékeztetőül: "Ilyesmit már csináltam".

2016. november 9., szerda

Első blikk



a 20. Esztergomi Fotográfiai Biennálera Budapesten.

Kérdésekkel kéne kezdeni. Még ott kellett volna, a Bartók Béla úti B32 Galériában.
Ám mire az ember felturbózza elméjét, a megnyitásban illetékesek már elszelelnek. Se Feledey Balázs, se Kovács Melinda - Balla meg eleve beteg.
Az első kérdés az volna, hogy a befogadó tér kettőssége megosztólag hat-e minőség szempontjából az Esztergomból ideköltöztetett képanyag ketté választására. Találgatásra kényszerülünk: valószínűleg igen. A felső, elegánsabb terem rangosít, nyilván a kiállítás rendezője is tudja ezt.
A rangosításhoz persze vannak kultúránkat keresztül-kasul járó szempontok, egyéniek akár, melyeket mi mint általában, nyilván ezúttal sem mindenben osztunk. Eleve nem hódolunk divatoknak, a belterjesedett fotográfusi kiválasztódásnak sem. (tehát, hogy kit illik, kit nem a megnyitó események színterének előterében falra tenni.
A pincében több olyan képet is találtunk, ami inkább fentre kívánkozott volna, és fordítva. Az alagsori kollekció azonban nagyjából meggyőz bennünket arról, hogy a szigorú válogatás után Esztergomban falra került egyharmad további egyharmada nem üti meg az érett esztétikai látással bírók mércéjét. Persze mi vizuálkommunikációs aspektusokat eleve nem szívesen díjazunk. Nagy volt talán a kiállító tér odaát, a Duna kanyarulatán túl?
Sok olyan képbe botlottunk, ami színes, bár semmit sem kezd a színekkel. A beválogatott anyag dominánsan fekete-fehér - szerencsére. Efféle képeken mutatkozik zömében a mesterségbeli tudás eleganciája, ami persze ma már nem feltétlenül a fényképezőgép kezelésre vagy a megpillantás érdemeire céloz.
Sajnálattal látjuk azonban, hogy még működik a fényképezés mint szerencsés és szemfényvesztő, na és valamelyest egyre inkább redundáns tett. A válogatás lába is belóg kissé e problémába.
A kiírásbeli szűkítés jó irányban terelt, távol a sima lefényképezésektől, azonban az elvont MEGFOGHATATLAN és a lazító legyen köze a fotográfiához együtt ránk szabadítja azokast is, akik a fotót a fényképpel összekeverik. Felvonul itt, sőt, még díjjal is dicsekedhet a laza lelkek befelé madzagolós képi handabandája.
Érdemes lett volna felhívni a figyelmet a kiírásban arra is, hogy mennyire más dolog, ha a valami megfoghatatlan és mennyire más, amikor a semmi megfoghatatlan.

Mi kedves különítményként egybe tereltük volna a ráfogóművészeket, akiknek mindegy, mire irányul a tematika, ráfogják, hogy az ő képük pont oda tartozik ( itt van egy példának az egyébként jó szemű Somogyvári Kata.)
Érdemes lenne tanítani valahol - mindenkinek, mert mindenki fényképez, és mindenki szerepelni akar, hogy miféle micsoda a fotó(kópia) mint műtárgy. Nem túl szerencsés elegáns szakmai tudással bírók közé bekeverni olyanokat, akik - mint pl. Hagymás István - a felbontás provokátoraként kívánnak mutatkozni, ha egyáltalán gondolkodtak valaha is arról, hogy mekkora kíván lenni egy kép és miért. Örök probléma marad talán a fotó műtárgy voltának értelmezése, pontosabban az ábrázoló műtárgyaknak kijáró, korlátlan megközelítésnek való megfelelés.

A témára való rendes és klasszikusnak mondható - gondolati asszociáció síkján indított - rámozdulások lassan visszaszorulnak. Ez jót tesz a művészeti lehetőségek elkülönülésének ( már a tetszetősen fényképezhető, primer esztétikumot hordozó dolgok megtalálásától) Király László György Életút sorozata például ennek a klasszikus téma értelmezésnek egyik tisztességes példája.

A képeket installálva adják be a szerzők, a kurátor így nem képviselheti kellő mértékben az egészhez való viszonyítás, a kiemelés és hátra terelés szempontjait.
Mi a (drága kivitelezési költségek mellett) "nagyot megengedhetett magának" féléknek nevezzük azokat, kik szemre túl nagy képekkel hozakodnak elő, nyomakodtak be ezúttal is, mint pl. Bölcskey Miklós az ő camera oscura performance sorozatával.
A rangos teremből bizony hátrébb tereltük volna a képkivágás rabságába fúlt Síró Lajos fotókat. A kollázsolás már archaikusnak mondható, eszközbéli lehetőségek által meghaladott, pusztán formális mutatványa is ott díszeleg a jelesebbek között (Kéri Gáspár Teniszpályája,) vajon miért? Akad olyan grafika is, ami kilép a fotózás autentikus hatóteréből úgy, hogy nem foglal el más érdemleges szegmenst a képalkotásban (Balogh Gábor Fénytáncai.) A többre termett Szél Ágnes meg már egy ideje csak a fény és az optika összefogásából termett (félig-meddig idegen) babérral ékeskedik.
Megakad persze a magunkfajta hasadt ember szeme a jó dolgokon is. D-Vektor számára ilyesmi volna  Herendi Péternél a képzelet összerakó ereje. Barta Zsolt Péter kiérlelt, vizuálisan hangolt műgondja. Számos igen színvonalas, fotó alapú képgrafikai mutatvánnyal találkozhattunk főleg a felső teremben. (Molnár Zoltán, Hupján Attila, Seres Géza és mások is, ahol az ember szívesen emel kalapot a vizuális invenció, a mesterségbeli tudás és megmutatkozás alapossága előtt) A legnagyobb örömmel üdvözöltük kerekesszékes fótókalandozó barátunkat, Dobos Sándort, kinek sorozata állítólag kárt szenvedett a beválogatás során, de így is mélyen érint magasan kolorizált életszeretetével, transzcendentális pillantásával önmagára
Pesövé Ofszi egyetlen pontra céloz, amiben nagy örömét lelte: Hegedűs2 László őrületesen boldogító, agyafúrtan címzett kutya portréjára. Kár (vagy szerencse?) hogy ebből aztán tényleg csak egyetlen egy van.

Végül is, első blikkre: jó volt a kiírás, a megfoghatatlanság, sok volt az ambiciózus, de kevesebb az igazán bele/oda való fotós. Na persze, azokat lehetett kiállítani, akik beadtak, azokat semmiképp, akik nem adtak be seemit. Különösen érvényes ez ránk :-))))
 

2016. november 6., vasárnap

Macskasztori

Hogy lazíthassak a Beni barátom elvesztése feletti bánat szorításán
(gazdái már hurcolkodnak, nem bírták nézni maguk körött az emlékektől átitatott lakóteret)
közreadok egy mesét, hogy érezhessük, bár távoznak szeretteink, a macska örök és mindenféle.



Tegnap majdnem belerúgtam egy macskába a Zarnó utcában, de megelőzött, azt mondta, szevasz. Csak úgy foghegyről mondta, mert közben lankadatlanul pofozgatott egy üres egérkonzerves dobozt a fal tövében. Elbizonytalanodtam:
- Üdvö...öö...szevasz. Ismerjük egymást?
- Megállt a pofozással, a doboz elgurult a közeli kert felé.
- Hát nem emlékszel?
Az én koromban az ilyen kérdés kissé övön aluli, ilyenkor kétszeresen az emlékezés görcsébe merevedek (tudom, ikesige!) az eredmény rendszerint semmi, de nem szabad színt vallanom:
-Ja, hát persze, hát te vagy aaaa...az izé...
- A Benci - segített ki a macska.
- Aha, igen, Beni Hasszán, a festő macskája...
- Nana, ne keverjük! Tudok arról a belvárosi pacifistáról. Én simán Benci vagyok, a mátyásföldi keményfiúk egyike, a ténsasszony macskája a Farkasfog utcából, kék ajtós porta, erősen csengetni - mondta Benci csak úgy magának, ahogy az elveszni készülő gyerek gyakorol anyukája intelmére, aztán hozzáfűzte: - Azt tudod, hogy már majdnem körömre kaptalak az előbb? Csak az utolsó pillanatban felismertelek.
Kicsit csuklani kezdtem, bár nálam már csuklani is veszélyes.
- Hát ennek nagyon örülök.
- Nem szeretem a városi fazonokat, de te más vagy. Valahogy más. Vállalod a lecsúszott cipzáradat, a tejföllel lezabált kardigánodat. Tejföl, istenem! Nekem folyton egérkonzervet adnak! ...Szóval, Te másnak látszol.
A kis szarházi, hogy hízeleg! Dorombolhatnékom támadt. Nem rossz macska ez, közvetlen és egyéniség. Kár lett volna belerúgni.
- Ha a farkad kicsit hosszabb lenne, már szinte macska lennél - folytatta Benci.
Pára lepte el a szememet. Nem akartam kiadni az érzéseimet. Belerúgtam egyet a falba. Benci nyomban odapisált.
- Aláírás, pöcsét - mondta, - barátságunk záloga.
Azon vettem észre magamat, hogy baktatok mellette a cinkotai Kis-erdő felé vezető úton. Én ugyan ellenkező irányba indultam eredetileg, de nem akartam elrontani a hangulatot. Mikor a Frászkereki Kocsmánál jártunk, gondoltam, próbára teszem a barátságot, meghívatom magamat egy felesre, de aztán bekattant, hogy ez macska. Kocsmában azért nem mutatkoznék vele. Így hát folytattuk utunkat fejjel egyenest a cinkotai bozótosnak. Messze volt még, a távoli zöldet szürkébe vonta a két kerület közötti ugaron átvágó autók felverte por.
Éreztem, kéne valami téma.
- Van egy film... A macskák persze nem járnak moziba...
- Shreck kettőőőő... mindenki ezzel jön. Nos, igenis van benne valami. Az én rokonaim tulajdonképpen... talán nem tudod, nagyragadozók.
- Na és! Nekem meg sintér a nagyapám - vettem fel e beszélgetés fonalát. - Csak negyed-sintér volnék ugyan, de az is valami. - Ez onnan ötlött eszembe, hogy távolabb csősz kerülte épp a kiserdőt, ahová tartottunk.
- Ahacsak, nocsak! - csuklott egyet Benci. - Nem az tán ott a nagyapád?
- Látok is én már odáig, de nincs kizárva.
- Jó kis pofa vagy, jössz itt a rokonaiddal. Igaz ugyan, hogy én is épp az enyéimhez indultam. Gondoltam, itt az ideje felkeresni őket, megtudni, volt-e már ma betévő falatuk. Nagymacskák. Ilyen karmok, ekkora tépőfogak!... Azoknak egy sintér....érted!
Ahogy így társalogva poroszkáltunk, a távoli bozótos kezdte uralni az ég alját. A csősz természetesen nem sintér, és általában süket is, mint az ágyú.
- Jajj! Elfelejtettem beadni a gyógyszert az egeremnek - csaptam homlokomra teátrális mozdulattal. Ez volt a kifogás, amin már néhány perce gondolkodtam. - Beteg az egerem.
- Akkor később majd vissza? - Benci készségesen lassított. - Mi baja?
-Macskajajj. De te csak menj! Én máris visszafordulok.
- Persze, macskajajj, és én csak megyek. Pedig tényleg jó faroknak tűntél, és már majdnem ott vagyunk. Biztos, hogy beteg? Na, hát sajnálom - mondta, mert nem mozdultam, és farkát felcsapva kocogni kezdett a mátyásföldi bozótos felé. Hamarosan eltűnt az ösvény fordulójában. Én is haladéktalanul sarkon fordultam, a sarok persze csak képletes, úgy is mondhatnám: nyúlcipő. Azért még egyszer visszanéztem. A bokrok ágai között mintha két sárga folt világított volna. Színvakoknak kresz lámpa, de én tudtam, mi az: ha nem ő, hát a rokona.
És milyen okos voltam, hogy kisütöttem ezt az egeret! Másnap megírták az újságok, hogy a kiserdőből megtépve került elő bizonyos ténsasszony, aki, mikor észrevette, hogy eltűnt a tejföl, mérgében elszaladt Cinkota felé, a macskájába belerúgni.