Makettfény

- avagy fejlődés hová?

Soltész Rezső frappáns interjúját olvasgatom a FOTOVIDEO-ban a fiatal, bátor, mesterség dolgában alapos és mindezeken túl istenadta tehetségnek mondható Borsi Flóra fotográfussal, s mindahhoz, amit olvasok, mint általában, az alapvető értés nyomvonalán közelítek. (Ez körülbelül olyan, a teoretikus szféra szemében lenézendő viselkedést jelent, hogy egyáltalán nem támaszkodom trendi háttérirodalomra. :-)

I.

A tehetséggel fémjelzett művészi tett (alkotott mű) valamiféle intelligens matéria megformálásán alapul, az által válik megörökíthetővé, továbbadhatóvá. A fotó esetében könnyelműen virtuálisnak mondjuk a matériát, de itt valójában a fény az a matéria, a legvalóságosabb dolgok egyike, mely a láthatóról éppen az által közvetít információkat, hogy a strukturális dolgok felszíne és közege megformálja az oda érkező, felszínt érintő fény spektrális összetételét és egyenletes intenzitását, vagyis a való világ materiális dolgai a visszavert fénnyel színekben és tónusokban üzennek magukról. A fény tehát a camara oscurális szituációba megformáltként toppan be, ez által és a fénygeometria, egyáltalán a geometria törvényszerűségei szerint hoz létre kép-referenciát, ahhoz hasonlót, amire az emberi/állati látószerv képes.

Befogható a camera obscurába egyetlen csillag fénye is, de az képet, annak síkszerű és lehatárolt felépítettsége értelmében nem alkot. Ha optikán halad át, akkor persze a lencsetagok sok mindent mondhatnak magukról, és az már az általunk meghódított, megragadható és síkban is kiterjedt valóságról szól, ha asszociációk dolgában szegényesen is.

A kép felépülését tekintve a fényreferencia időben is moduláltan változik, ám ezt a fotó esetében vagy el szoktuk hanyagolni, ha csupán a képrögzítéshez elegendő fénybehatás elérése a cél, vagy mozgásra elvontan utaló rajzolatok megragadásakor jut szerephez. A fotografikus képalkotás másik fontos szerepében viszont, a filmnél éppen ez a legfontosabb kifejezési fenomén, a történő valóság illúziójának alapja.

Fényeink eredendően természeti forrásokból lépnek elő, gömbfelületen, sugár irányban terjednek. A fénysugár csak a képzelet költői képe. A fény terjedése táguló fénygömbként fogható fel a valósághoz legközelebb esően, aminek konkrét téri viszonyok között részben-egészben útját állhatja valamilyen strukturális erőtér (tárgy), megbontva a gömb egészét, de csak úgy, hogy a gömbfelszín megtorpant részének még mindig számtalan pontjáról újabb táguló fénygömböcskék indulnak útnak. Ha pedig félig/részben áteresztő anyagokkal találkozik a fény, akkor azokon részben áthalad, s a kilépő oldalon a tehetetlenség törvényszerűségei szerint eredeti útját kívánja követni, vagy újabb, végtelen számúnak tekinthető fénygömböcskék indulnak tágulásnak. Az akadályokba ütköző fény útjának bonyolultságát szavakkal aligha lehet leírni, esetleg Nádas Péter vehetne ehhez bátorságot, de abból végül regény lenne.

A fényi történésekben törvényszerűségek érvényesülnek, s ezek sokasága és következményeik összevisszasága, na meg a látás szempontjából értett gyarlóságok (nem kielégítő látásviszonyok, kósza árnyékvetések stb.) teszik gazdaggá és "igazzá" a való világról érkező látványt.

II.

Az ember azonban már Platon idejében is holmi ideákhoz ragaszkodott. A filozófia terén új felismerések írták felül az ideák, mint teremtett entitások létezésének elgondolását. A vizuális ideák azonban máig itt vannak velünk, a valóság kuszaságának megszépítését célozzák, kiirthatatlanok, akárhogy nézzük is.

Ezzel is összhangba hozhatóan merülnek fel a fotografálásban bizonyos fényszükségletek. Nem csak mennyiségben, a kielégítő expozíciós behatáshoz lehet kevés, ami természetes módon adva van, hanem sokszor az ideális tárgyi benyomás keltéséhez is. Súrolt fényben kiugranak a felszíni hibák, rossz helyre eső árnyékok megzavarják a képszerkezetet és a pszichés irányultságú figyelmet. Szegényes fények, kopasz villanykörték szegényesnek mutatják a valóságot és a fény-matériát. A természetes forrásokból érkező fény folytonos változásai így-úgy óhatatlanul betesznek a helyes expozíciónak, aminek helyessége eredendően akkor áll fenn, ha konzekvensen rekonstruálódnak a tárgyi valóságban éppen fennálló tónusarányok és színjellemzők, és látás-fiziológiánk és pszichológiánk számára is optimális kontrasztviszonyok mutatkoznak.

Szórt fény, pontfény, tömbösen irányított fénytömeg volt már régebben is, de a világítási eszközök fejlesztőinek figyelme mind inkább a fények ravasz terelgetésére, a fényformálásra irányul. Lassan kiszabadulunk a természetes fényviszonyok szorongatásából. Megszabadulunk a pusztán látásunkat szolgáló fényben szegényes szituációk deprimáló rútságaitól.

A tárgyakra eső erőteljes és u.n. smart stúdió-fény viszont egyre kevésbé idéz képzeletünkbe ismert fényforrásokat. Van fényözön, de nem a nap süt a képen, nem érezni, hogy tárgyunk ablak előtt állt volna. Nem gyertyafénynél, nem is villanyfénynél olvas a modell, árnyékok és fényvetések nem keverednek valós helyszínekre asszociálóan.

Létrejött egy fényvalóság, ami szabályozható fényű generátorokból ugratható elő (a hosszú expozíciós bemozdulás nem a tárgy ideáját írja le, legyen hát elegendő expozíciós erő egyetlen villanásban!) és ravasz fényterelő, szóró kulisszák között, elölről, hátulról surlón, glóriásan, árnyékokat hangolón jutnak el a fények a tárgyhoz.

Akárhányszor hajszál pontosan megismételhetőek eme előre beállított fényi bonyodalmak. Így költözik a tárgyakra és magára a képre a stúdiók highlite fényhangulata. A fénytechnika mindenkor adott fejlesztési szakaszában nagyjából mindenütt ugyanazok a fénybenyomások érhetőek el. Hozzá jön még a retus, persze, vagyis a nem kívánt részleteket, melyekkel nem bírt a fény, legyőzik, megsemmisítik az ügyes szoftverek.

A bátor egyéniségek, a képzeletben erősek persze kísérleteznek, keresik, hogyan tudnának a közhelyesből kitörni.

A többieké: steril fényformák, steril művalóság. Az eszközök sugallta szemlélet és világítási atmoszféra behatárolt, és annak a valóságossal való konfliktusa feloldhatatlan. Lassan el is feledjük, hogyan kellett természetes fényviszonyok között fotózni, mi volt a jó kép, az igaz hangulat. Rossz fényviszonyok pszichésen megejtő auráját, az érintetlen, bonyodalmaiban izgalmas, szép és különös valóságot a legnehezebb előre elképzelni és műfényekkel utánozni. Nem is az a cél.

Ha beállíthatjuk a modellt lámpáink közé, legutoljára jut eszünkbe, mondjuk,  háttal az objektívnek állítani. A fej fényhordozó tárgy, az arc idea mekettje, frontálisan vagy profilban leginkább. A műtermi fotó igyekszik a csúcsteljesítmények kirakatává lenni.

Műteremben eltompul a természetesség iránti felismerő tehetség, ezért a legtöbb műteremben helyzet-tákolás folyik: állj ide, állj inkább oda, kicsit így, kicsit amúgy, ne annyira, csinálj úgy, mintha, na, mégse.

III.

Borsi Flóra holt biztos nem így dolgozik. Kalandozásai azonban őt is be-becsalják a műtermi ideák világába. Egyszer kockázatot meg nem spóroló öntesti kérdésfelvetések, másszor öko-nosztalgikus  paradoxonok foglalkoztatják. Na és a formák! Ez utóbbit leszámítva olyan lényegek, melyek tiszta esszenciává csupaszítva megközelíthetetlenek műtermi fénymakettezés nélkül (lásd Animeyed sorozat!) Borsi Flóra gyakran állít gondolatainak szolgálatába virtuális, szürreális látványokat.

A mesterséges fények terelési technikái láthatóan nála is egyfajta képiség-filozófiai trendnek engednek. Álomvilágnak mondanánk, olyan művalóságnak, ahol a valóság fényi, színbeli és fényvetési gyarlóságok és szerkezeti aránytalanságok nélkül vall magáról. Valójában egy pszeudo-valóságról.

Az efféle képi valótlanság keresése a kor látványvágyainak és a modernség-tudatnak elébe menve legtöbbször a kellem és elegancia irányába hat. Kiküszöböli az eszmei értelemben értett harmonikusnak ellent mondó vizuálisan problematikusat és szabálytalant, a csúfító véletlenszerűséget, és ilyen értelemben magát a kendőzetlen valóságot is.

A giccs melegágyában tollászkodik a legbriliánsabb szellemi paradoxon is, ha képet formálunk belőle.

Még Borsi Flóra is le-letér az őszinte útról. Pusztán a modern technika csábítása okán? Vagy mert túl kalandos még a tettvágya? Túlságosan lebilincselik a gondolatai? A fotográfiai kép azonban nem képes pusztán a gondolatról referálni.  Az ugyanis, a gondolat absztraktum, aminek nincs vizuális valósága/megfelelése. És egyébként is, míg ember  az ember, a képen - atavisztikus megszokásból talán -  az árnyékokat keressük. A kalitka árnyékát például, ami a valóságban a kalitkán belülre vetül, kirajzolva térszerű voltát a madárnak. És más csúszunk is a józanság felé, és ezt a kint a madár, bent az ember gondolatsémát már kezdjük kis szamárságnak látni.

Az Adobe a legcsodálatosabb eszközzel ajándékozta meg a kreatív embert a photoshop által. Ím már feledhetetlen érdeme a cégnek, hogy Borsi Flórát felkarolta. A világot jobbítani az Adobenak aligha küldetése, szokás azonban a legnagyobb hatalom szintjén ilyesféle gesztusokat tenni. Elválaszthatatlan minden ilyen gesztus a reklámértékétől.  Jobbítani, hogyan? Talán csak problémátlanítani akarnak.

Egy ilyen célú projektbe vonták be Borsi Flórát, és örömemre szolgál, hogy a dizájnos csomagolás alól is kitetszik az ő őszinte szenvedélye és ábrázoló igényessége.

Megpedzettem fentebb ezt-azt enyhén kritikusan, de csak hogy létezésemet igazoljam :-) Csupán ürügyet kerestem a Borsi Flórával készült interjúja olvastán, hogy ezt-azt szóba hozzak.