Július 31-én vasárnap hajnali hat tájban arra ébredtünk, hogy már alig hallatszik kevéske örjöngés és visongás a bulinegyedben. Lementünk, s csodálattal láttuk, hogy szerteszét milyen leleményesen és békésen alusznak a pirkadatkor még pofájukat befogni nem képes emberek. Hajlamos azt gondolni az álmatlan elme, hogy turisták ezek mind, pedig nagyobb részt magyarok. Miért visítanak, miért nótálnak ordibálva? A pusztában nem üvöltöznék át így az éjszakát, mert hiányozna a tudat, hogy mennyire jól lesz...ják azokat, akik köröskörül alvással töltenék az éjszakát, akik nem tudják élvezni a fékeveszett szabadság ízét.
Két ülve-alvó a Liter bár kirakatában
Padokkal felszerelt árkádunk megfelelő testtartásban egészen délutánig jól véd a verőfény ellen.
Éjszakát átvirrasztott, bódult kerékpárok hevertek egymáson a Klauzál téren, magukat a biciklifuttató kerítéséhez láncolva. Gazdájuk még alszik valahol.
Hasonlóképpen békés egymás hegyén-hátán alvást tapasztaltunk a Dohány utcában.
Negyed hétkor még nem ébredezett a máskor forgalmas Rákóczi út. De hiszen vasárnap reggel volt.
Vége egy szorgos hétnek, vége a nagy bulizásnak. Fáradt turisták húztak a metró felé. Na persze, nem tűnnek el egészen nyomtalanul.
Úgy egyébként, sajnos, ezt az egészet meg lehet szokni.
Nekünk meg folyvást az jár az eszünkben, hogy jó volna egyszer már turista lenni Budapesten.
2016. július 31., vasárnap
2016. július 30., szombat
Milyen a micsoda
Suttogvány
Kihasználom, hogy alszotok,
hogy pár órára nincs visszapofázás, és megmondom kereken:
ama kérdésben, hogy milyen a micsoda,
már engedelmetekkel,
nekem mostantól még az én
véleményem sem fontos.
Meg is mondom, miért.
Nekem énvelem kell naponta kelnem és feküdnöm,
s szeretnék én is nyugodtan
aludni.
Feladtam az erőlködést,
hogy Nektek vagy akár csak
magamnak is bizonygassam:
valami ilyen vagy olyan,
egyáltalán valamilyen,
hiszen a rajtunk kívül álló dolgok
milyenségük kimenetelét
tekintve objektív,
de véletlenszerűen változó
körülményeknek engednek,
azaz folyvást másmilyenek.
Kivéve az embert, ugye, aki megsértődik, ha valaki
másmilyennek ítéli őt, mint ő magamagát, és mióta világra jött,
pillanatnyi zsigeri szükségletei
és érdekei mentén,
hangzatosan és folyvást
változó tartalommal
hirdeti a maga milyenségét,
na meg a dolgokról való vélekedését
és ítélkezéseit.
De azt meg minek?
Mert ugye, még a kutya sem
gondol olyasmit,
hogy a szalonna avas,
csak azt, hogy ez, ez most
éppen
(vagy már éppen megint) nem
kell neki.
És akkor már nem is eszi,
ha fene fenét eszik, akkor sem.
Ennyi elég volna az embernek is, hogy olyan lehessen,
mintha az ember barátja volna.
Én most megteszem az első lépést:
Számomra mostantól senki sem éppen
vagy véglegesen,
és főleg nem direkt valamilyen.
Ti sem.
Persze, ha felébredtetek, jó lesz óvatosnak lennem.
2016. július 24., vasárnap
Flashmob helyett
A 2016. évi Váci Világi Vigalom eseményeit
szemelte ki a MAOE fotóművészeti tagozata egy fotó flashmob helyszínéül. Július 23-án, szombaton a Vigalom egyik rendezvényeként egynapos, utcai, beszélgetős
kiállítást tartottunk volna. Ez az esemény a fesztivál egyik újszerű
megjelenési formája lett volna, olyan módon, hogy a jelentkező alkotók/művészek
egy alkotásukkal jöttek volna el, s a helyszínen minden alkotó/művész számára
két szék állt volna rendelkezésre, ahol fogadhatta volna az érdeklődőket. Az
utcai látogató odamehetett volna, és beszélgethetett volna a művésszel, az
adott képéről. Ez egy úgynevezett utcai megjelenés, idegen kifejezéssel
flashmob lett volna.
A kitűzött
időpontban, szombaton délután háromkor a váci Március 15-ike téren ketten voltunk a MAOE színeiben, Hupján Attila, a tagozat
vezetője meg én, Pesövé Ofszi (D-Vektor ezúttal nem ért rá.)
3 után jó sokkal befutott aztán még a helyi
illetőségű, rendkívül elfoglalt, kiváló fotográfus, Schwarz.
Ekkor már javában ment a rongyrázás a Március
15-ike téri turkálóban.
Hupján Attila Pinhole kameráját hozta, s a
variovázat telére állítva forgóportrét avagy régies nevén kudArcképet készített
a váci Forte Fotóklub egyik tiszteletünkre megjelent jeles fotográfusáról.
Az instant kudArckép az előhívódás után
Ilyet persze
mi is tudunk. Klasszikus digitális technikával készült kudArcképünk ugyanarról a
személyről.
Mindamellett nem becsüljük le, sőt, nagyra tartjuk a lyukkamerás fotózást, mert őszinte szenvedély fűti az e körbe tartozó fotográfusokat.
Képünkön Hupján Attila utolsó felvételét fogában tartva koncentrál az előhívási időre a Vigalmak forgatagában.
Érdeklődőket nem igazán vonzó klasszikus kiállítási kópia a Vigalom egyik sétányán.
A lyukkamera fotózás, az egyedi gyártású camera obscura váz és a vele való különös manipulációk, ez volt, amivel még újat lehetett mondani a fotografálásról a Március 15-ike téren vigadozó sokaságnak. Mert amúgy már Vácott is mindenki fényképez.
Mint képünkön is látszik, a dolog pofon egyszerű lett.
Vác lépést tart a korral:
Új kortársi kezdeményezés: fotódugványok a
váci Duna part ültetvényesében.
Mi azonban váltig az esztétikus, klasszikus dramatikájú fotózást szeretjük:
Haldokló fagylalt a Duna menti korzón.
Most hogy már ismét itthon vagyunk összedugtuk
a fejünket D-Vektorral.és úgy áll, hogy alighanem mi is kerítünk magunknak valahonnan egy
pinholet vagy valami olyasmit. D-Vektor egyébként nagyon sajnálja, hogy nem lehetett jelen a meghiúsult váci flashmobon, különösen mert állítólag megérdemelt volna a nagyszerű Váci Világi Vigalom egy kicsit kiegyensúlyozottabb tájékoztatást.
Volna, volna, már megint csak volna...
Július 24-én, lapzárta után érkezett Hupján Attila alábbi lyukkamera felvétele, mellyel búcsút vett a feledhetetlen Váci Világi Vigalomtól.
A fotón a váci Március 15-ike tér látszik. Körös-köről mintegy 5000 embert fog be a lukkamera széles látószöge. Középen a tér egyik nyári kedvessége, a párafüggöny berendezés látható.
Az expozíciós idő szokatlanul rövid a lyukba egyenesen bevágó fényességnek köszönhetően.
Lebilincselő ez a gyönyörű küzdelem, ahogy a fények el akarják mondani az emulziónak negyven másodperc alatt a magukét, mindent amit a világról csak tudnak, miközben a fényérzékeny réteg is hánytorgatja felfelé korábbi, ártatlanul elszenvedett sérelmeit.
Igazmondások csodálatos misztériuma játszódik szemünk előtt.
2016. július 21., csütörtök
Somló Tamás a Tabánban
Sokan gyűltek egybe SomlóTamás búcsúztatására a budai Tabánban. Főképp érte rajongó, idősödő korosztálya. Na meg én, vagy tízzel náluk is idősebb. A megemlékezés díszleteként két mikrofon árválkodott a körben elheverő sokaság előtt. Bár a békés nyárestében Somló Tamásé volt a szó, ő maga már csak a lejátszó technikában lehetett jelen, meg a hangfalakban. Na és az emlékező lobogásban.
Nem ismertem senkit. Egyben azonban egy voltam velük: éltünk mindannyian.
Bolondféle ember talpig feketében táncolt a zenére a hangfalak előtt. Fekete botjával néha vezényelt Somló Tamásnak, körbekeringte a kis tisztáson keresztülvágó hölgyeket. Hirtelen rám mutatott, odajött, és azt mondta, te a Dob utcában laksz. Nem tiltakozhattam. A hangos zenétől nehezen hallottam, mit mond, de az érthető volt, hogy Solymosi, ha jól emlékszem, elvitte az egész reklámbevételt. Hetvennyolcban, ennek majdnem negyven éve, mondta a fekete ember. Együttérzőn szörnyülködtem. Beszélt, beszélt még, Somló Tamás hangja mögül alig kivehetően. Kis szünetet tartott, majd azt mondta: diaponom...diaparolá... aztán lemondón legyintett és otthagyott. Hát igen, sic transit gloria mundi.
Nem ismertem senkit. Egyben azonban egy voltam velük: éltünk mindannyian.
Bolondféle ember talpig feketében táncolt a zenére a hangfalak előtt. Fekete botjával néha vezényelt Somló Tamásnak, körbekeringte a kis tisztáson keresztülvágó hölgyeket. Hirtelen rám mutatott, odajött, és azt mondta, te a Dob utcában laksz. Nem tiltakozhattam. A hangos zenétől nehezen hallottam, mit mond, de az érthető volt, hogy Solymosi, ha jól emlékszem, elvitte az egész reklámbevételt. Hetvennyolcban, ennek majdnem negyven éve, mondta a fekete ember. Együttérzőn szörnyülködtem. Beszélt, beszélt még, Somló Tamás hangja mögül alig kivehetően. Kis szünetet tartott, majd azt mondta: diaponom...diaparolá... aztán lemondón legyintett és otthagyott. Hát igen, sic transit gloria mundi.
2016. július 15., péntek
Csak másság van
A másság a valamilyenség
virtuális tükörképe. A tükröző pedig a milyenség számításba vehető paramétereinek
valamelyike. Elég egy tetszőleges szempontot tételeznünk (pl. fülhossz) és az
eszerinti szélsőségek egymásnak ellentmondó volta által, oda-vissza ható
érvénnyel tételeződik a másság. Vagyis a deklarált szempontok
megjelenésével az eladdig sima milyenség is mássá lesz.
Ilyesmire a
teremtői jogalap talán az, hogy a valóság törvényszerűségek és véletlenek
(értelemszerűen véletlenszerű) kombinációinak fejleménye, vagyis az értelem
számára számtalanféle másság kínálkozik felfedezésre. Az ember pedig oly
bonyolult teremtmény, hogy pusztán csak az emberi terepen belül is végtelen
nagy a másság tételezésére okot adó paraméterek száma.
Kétfajta emberi sajátosság
azonban kölcsönösen különbözik egymástól
- egy bizonyos
pillanatig.
Társadalmi sokaságban
felbillen az elvileg kölcsönös helyzet: kialakul a többségében normálisnak mondott, ami természet,
célszerűség, genetikai, történeti, kulturális háttérből és egyebekből kirajzolódó
sajátosságok, szokások, de legalább annyira életképesség és akár környezeti helyzet
alapján bírja érvényességi státuszát. Az ember közös élettereiben - egészen fel
a társadalomig, sőt, a civilizációk meghatározó törekvéseiből és formáiból
kirajzolódó történelmi alakzatokig - domináns összetartó erők érvényesülnek: uralkodó
ideológiai rend, uralkodó paradigmák, uralkodó hagyományok, eredet-eszmék,
kollektív célok, kollektív értékek és más hegemóniára törő, egyedül üdvösnek
látszó adottságok, melyek istrángos végén az ember tömegességében tettre
fogható.
A domináns
összetartó erők a többség visszaigazolása által érvényesülnek, és ezek viszonylatában
a mégoly számosságban mutatkozó bármiféle másság a fenti ismérvek
érvényét gyengítő, erre kényszerülő kisebbségként mutatkozik.
A közösség
konzerválódott és magát bármiféle kritika fölött állóként súlykoló
törekvéseinek mindenkori összhangja a másságot jelentő kisebbség törekvései által
csorbul. Másik oldalról tekintve viszont a kisebbséget képezők lehetőségei
csorbulnak a többségi hagyományok érvénye által.
És miközben csak
másság van, a kölcsönösen életképes másságok hátteréből egymás ellen ható nyílt
és ravasz erők lépnek színre. Egyik oldalról ez nem is lehet másképp,
máskülönben a kissebséget képező másság élettere semmivé lenne. Ahol többség
dominanciája áll fenn (általában ez a helyzet,) ott az elméletileg szimmetrikus
mássági erőviszony aszimmetrikussá lesz.
Boldog idők, amikor
még nincs társadalom, mert ott minden milyenség egyenlő! - sóhajthatná a
bölcselkedő. Ez azonban idealista fikció, gyakorlatilag a nulla előtti állapot.
Mert másság honol az adottságok általi individuális késztetettségben, az akaratok
irányultságaiban is. A társadalmat generáló egyezkedés két egymás környezetébe
született, került uralomvágyó ember között kezdődik (az egyik mondjuk
vadászgatás mellett tör lándzsát - a másik fején, a másik meg a földművelésre
téve a hangsúlyt, az ekevasat tartja keze ügyében, még nem többségi-kisebbségi,
hanem pusztán erő alapon.
És aztán, ahol van
már érvényre emelt másság, mert az uralom nyomán megszületett a társadalom, ott
- bár a fentiek szerint csak másság van - bizonyos másságok alávetődnek. Valamely
társadalmilag célszerűnek vallott és bizonyult másságok érvényének dominanciája
konzerválódik lassan, jóllehet ésszerűségük bizonyos viszonyok és
paradigmatikus fejlemények közepette esetleg rég elillant. Nem árt hát időnkint
a másságokra eredendő kölcsönösségükben tekinteni.
Ettől persze a
másságok még útban lesznek egymásnak. Talán nem közömbös, hogy egyik másság
képviselői mennyire toleránsak a másságukkal kölcsönösen tételezett egyéb, akár
többféle mássággal szemben. A civilizációs eszmék e kérdésre is kiterjednek, és
a (demokratikusan) fejlettebb civilizációk életterében törvényekbe fogalmazódik
a másság
iránti tolerancia kötelezettsége.
A kisebbség
általában a többség kötelezettségét érti ez alatt. A többség szemléleti
változására pedig jellemző bizonyos tömegtehetetlenség: tartják magukat a régi
szemléleti megszokások.
A törvény egy ideig
elfordul, míg zajlanak a félreértési csetepaték, mert a mindkét oldalon meggyökeresedett
önvédelmi attitűdök terepén nehéz volna igazságot tenni. Sőt, a törvény érvénye
az egyének fizikai erőviszonyainak terepén hajlamos elenyészni! A törvénykező
tudja ezt, és talán nem véletlenül hagy rést a törvény sorai között, a törvény
érvénybe lépését követő civil értelmezési csűrcsavarások hatósági
csűrcsavarhatóságának reményében.
Azt gondolnánk, a
törvény - a törvénykezőt hatalomra emelő választói akarat jelentőségének
tudatában - hajlamos magába ágyazni a többség domináns milyenségi szemléletét -
így volt ez legalábbis hosszú történelmi időkön át.
A modern kori fejlemények
- átlátván a filozofikusan felszabadult elme az uralom antagonizmusait -
sajátos fordulatot mutatnak: manapság a törvénykezés éppen hogy szembe fordul a
többségi másság akaratával - a kisebbségek és értelemszerűen a kisebbségi másság
emberi
jogokkal címkézett hangzatos védelmében, éspedig az egyetlen módon,
amire képes: elnyomja az ellentétes követelések másik oldalán ágáló többséget.
Pedig másság az is!
Indokul szolgál
ilyesmire talán az, hogy a történelmi események során általában a domináns milyenségeiben
értett többség az, aki nagy és visszás tettekkel lejáratja magát. Legyen így
örökre? Hát csakugyan, nem egy jobb, gyökeresen más világra kéne már ébrednünk
egy szép napon? Na persze hogy épül egy ilyen más világ, mik volnának arra és üdvösségére a garanciák?
Az ember elbizonytalanodik.
Így manapság a régi
másság a többségi, domináns oldalon, a liberalizmus világot átfogó szólamainak
engedve, gyakorta kirakat-vereséget szenved.
Mintha már a
törvénykezés és következésképp az igazságszolgáltatás is boxkesztyűt húzott... na bocs, csak
kalapácsot rántott volna. De mit is tehetne? Csépeli a régi másságot az új másságok védelmében.
Nem ilyesmit sejtet-e akár Kocsis Máté minapi esete is, aki mintha nem kapott
volna jogot arra, hogy ósdi milyenségét a törvény színe előtt védelmébe
vehesse.
yin és yang másságának megítélése |
2016. július 11., hétfő
Makettfény
- avagy fejlődés hová?
Soltész Rezső
frappáns interjúját olvasgatom a FOTOVIDEO-ban a fiatal, bátor, mesterség
dolgában alapos és mindezeken túl istenadta tehetségnek mondható Borsi Flóra
fotográfussal, s mindahhoz, amit olvasok, mint általában, az alapvető értés
nyomvonalán közelítek. (Ez körülbelül olyan, a teoretikus szféra szemében
lenézendő viselkedést jelent, hogy egyáltalán nem támaszkodom trendi
háttérirodalomra. :-)
I.
A tehetséggel
fémjelzett művészi tett (alkotott mű) valamiféle intelligens matéria
megformálásán alapul, az által válik megörökíthetővé, továbbadhatóvá. A fotó
esetében könnyelműen virtuálisnak mondjuk a matériát, de itt valójában a fény
az a matéria, a legvalóságosabb dolgok egyike, mely a láthatóról éppen az által
közvetít információkat, hogy a strukturális dolgok felszíne és közege
megformálja az oda érkező, felszínt érintő fény spektrális összetételét és
egyenletes intenzitását, vagyis a való világ materiális dolgai a visszavert
fénnyel színekben és tónusokban üzennek magukról. A fény tehát a camara
oscurális szituációba megformáltként toppan be, ez által és a fénygeometria,
egyáltalán a geometria törvényszerűségei szerint hoz létre kép-referenciát,
ahhoz hasonlót, amire az emberi/állati látószerv képes.
Befogható a camera
obscurába egyetlen csillag fénye is, de az képet, annak síkszerű és lehatárolt
felépítettsége értelmében nem alkot. Ha optikán halad át, akkor persze a
lencsetagok sok mindent mondhatnak magukról, és az már az általunk meghódított,
megragadható és síkban is kiterjedt valóságról szól, ha asszociációk dolgában
szegényesen is.
A kép felépülését
tekintve a fényreferencia időben is moduláltan változik, ám ezt a fotó esetében
vagy el szoktuk hanyagolni, ha csupán a képrögzítéshez elegendő fénybehatás
elérése a cél, vagy mozgásra elvontan utaló rajzolatok megragadásakor jut
szerephez. A fotografikus képalkotás másik fontos szerepében viszont, a filmnél
éppen ez a legfontosabb kifejezési fenomén, a történő valóság illúziójának
alapja.
Fényeink eredendően
természeti forrásokból lépnek elő, gömbfelületen, sugár irányban terjednek. A
fénysugár csak a képzelet költői képe. A fény terjedése táguló fénygömbként
fogható fel a valósághoz legközelebb esően, aminek konkrét téri viszonyok
között részben-egészben útját állhatja valamilyen strukturális erőtér (tárgy), megbontva
a gömb egészét, de csak úgy, hogy a gömbfelszín megtorpant részének még mindig
számtalan pontjáról újabb táguló fénygömböcskék indulnak útnak. Ha pedig félig/részben
áteresztő anyagokkal találkozik a fény, akkor azokon részben áthalad, s a
kilépő oldalon a tehetetlenség törvényszerűségei szerint eredeti útját kívánja
követni, vagy újabb, végtelen számúnak tekinthető fénygömböcskék indulnak
tágulásnak. Az akadályokba ütköző fény útjának bonyolultságát szavakkal aligha
lehet leírni, esetleg Nádas Péter vehetne ehhez bátorságot, de abból végül
regény lenne.
A fényi
történésekben törvényszerűségek érvényesülnek, s ezek sokasága és következményeik
összevisszasága, na meg a látás szempontjából értett gyarlóságok (nem kielégítő
látásviszonyok, kósza árnyékvetések stb.) teszik gazdaggá és "igazzá"
a való világról érkező látványt.
II.
Az ember azonban
már Platon idejében is holmi ideákhoz ragaszkodott. A filozófia terén új
felismerések írták felül az ideák, mint teremtett entitások létezésének elgondolását.
A vizuális ideák azonban máig itt vannak velünk, a valóság kuszaságának
megszépítését célozzák, kiirthatatlanok, akárhogy nézzük is.
Ezzel is összhangba
hozhatóan merülnek fel a fotografálásban bizonyos fényszükségletek. Nem csak
mennyiségben, a kielégítő expozíciós behatáshoz lehet kevés, ami természetes
módon adva van, hanem sokszor az ideális tárgyi benyomás keltéséhez is. Súrolt
fényben kiugranak a felszíni hibák, rossz helyre eső árnyékok megzavarják a
képszerkezetet és a pszichés irányultságú figyelmet. Szegényes fények, kopasz
villanykörték szegényesnek mutatják a valóságot és a fény-matériát. A természetes
forrásokból érkező fény folytonos változásai így-úgy óhatatlanul betesznek a
helyes expozíciónak, aminek helyessége eredendően akkor áll fenn, ha konzekvensen
rekonstruálódnak a tárgyi valóságban éppen fennálló tónusarányok és
színjellemzők, és látás-fiziológiánk és pszichológiánk számára is optimális
kontrasztviszonyok mutatkoznak.
Szórt fény,
pontfény, tömbösen irányított fénytömeg volt már régebben is, de a világítási
eszközök fejlesztőinek figyelme mind inkább a fények ravasz terelgetésére, a
fényformálásra irányul. Lassan kiszabadulunk a természetes fényviszonyok
szorongatásából. Megszabadulunk a pusztán látásunkat szolgáló fényben szegényes
szituációk deprimáló rútságaitól.
A tárgyakra eső erőteljes
és u.n. smart stúdió-fény viszont egyre kevésbé idéz képzeletünkbe ismert
fényforrásokat. Van fényözön, de nem a nap süt a képen, nem érezni, hogy
tárgyunk ablak előtt állt volna. Nem gyertyafénynél, nem is villanyfénynél
olvas a modell, árnyékok és fényvetések nem keverednek valós helyszínekre
asszociálóan.
Létrejött egy
fényvalóság, ami szabályozható fényű generátorokból ugratható elő (a hosszú
expozíciós bemozdulás nem a tárgy ideáját írja le, legyen hát elegendő
expozíciós erő egyetlen villanásban!) és ravasz fényterelő, szóró kulisszák
között, elölről, hátulról surlón, glóriásan, árnyékokat hangolón jutnak el a fények
a tárgyhoz.
Akárhányszor
hajszál pontosan megismételhetőek eme előre beállított fényi bonyodalmak. Így
költözik a tárgyakra és magára a képre a stúdiók highlite fényhangulata. A
fénytechnika mindenkor adott fejlesztési szakaszában nagyjából mindenütt
ugyanazok a fénybenyomások érhetőek el. Hozzá jön még a retus, persze, vagyis a
nem kívánt részleteket, melyekkel nem bírt a fény, legyőzik, megsemmisítik az
ügyes szoftverek.
A bátor
egyéniségek, a képzeletben erősek persze kísérleteznek, keresik, hogyan
tudnának a közhelyesből kitörni.
A többieké: steril
fényformák, steril művalóság. Az eszközök sugallta szemlélet és világítási
atmoszféra behatárolt, és annak a valóságossal való konfliktusa feloldhatatlan.
Lassan el is feledjük, hogyan kellett természetes fényviszonyok között fotózni,
mi volt a jó kép, az igaz hangulat. Rossz fényviszonyok pszichésen megejtő
auráját, az érintetlen, bonyodalmaiban izgalmas, szép és különös valóságot a
legnehezebb előre elképzelni és műfényekkel utánozni. Nem is az a cél.
Ha beállíthatjuk a
modellt lámpáink közé, legutoljára jut eszünkbe, mondjuk, háttal az objektívnek állítani. A fej
fényhordozó tárgy, az arc idea mekettje, frontálisan vagy profilban leginkább.
A műtermi fotó igyekszik a csúcsteljesítmények kirakatává lenni.
Műteremben eltompul
a természetesség iránti felismerő tehetség, ezért a legtöbb műteremben
helyzet-tákolás folyik: állj ide, állj inkább oda, kicsit így, kicsit amúgy, ne
annyira, csinálj úgy, mintha, na, mégse.
III.
Borsi Flóra holt
biztos nem így dolgozik. Kalandozásai azonban őt is be-becsalják a műtermi
ideák világába. Egyszer kockázatot meg nem spóroló öntesti kérdésfelvetések,
másszor öko-nosztalgikus paradoxonok
foglalkoztatják. Na és a formák! Ez utóbbit leszámítva olyan lényegek, melyek tiszta esszenciává csupaszítva
megközelíthetetlenek műtermi fénymakettezés nélkül (lásd Animeyed sorozat!) Borsi
Flóra gyakran állít gondolatainak szolgálatába virtuális, szürreális
látványokat.
A mesterséges
fények terelési technikái láthatóan nála is egyfajta képiség-filozófiai
trendnek engednek. Álomvilágnak mondanánk, olyan művalóságnak, ahol a valóság
fényi, színbeli és fényvetési gyarlóságok és szerkezeti aránytalanságok nélkül
vall magáról. Valójában egy pszeudo-valóságról.
Az efféle képi valótlanság
keresése a kor látványvágyainak és a modernség-tudatnak elébe menve legtöbbször
a kellem és elegancia irányába hat. Kiküszöböli az eszmei értelemben értett
harmonikusnak ellent mondó vizuálisan problematikusat és szabálytalant, a
csúfító véletlenszerűséget, és ilyen értelemben magát a kendőzetlen valóságot
is.
A giccs
melegágyában tollászkodik a legbriliánsabb szellemi paradoxon is, ha képet
formálunk belőle.
Még Borsi Flóra is
le-letér az őszinte útról. Pusztán a modern technika csábítása okán? Vagy mert
túl kalandos még a tettvágya? Túlságosan lebilincselik a gondolatai? A
fotográfiai kép azonban nem képes pusztán a gondolatról referálni. Az ugyanis, a gondolat absztraktum, aminek
nincs vizuális valósága/megfelelése. És egyébként is, míg ember az ember, a képen - atavisztikus megszokásból
talán - az árnyékokat keressük. A
kalitka árnyékát például, ami a valóságban a kalitkán belülre vetül, kirajzolva
térszerű voltát a madárnak. És más csúszunk is a józanság felé, és ezt a kint a
madár, bent az ember gondolatsémát már kezdjük kis szamárságnak látni.
Az Adobe a
legcsodálatosabb eszközzel ajándékozta meg a kreatív embert a photoshop által.
Ím már feledhetetlen érdeme a cégnek, hogy Borsi Flórát felkarolta. A világot
jobbítani az Adobenak aligha küldetése, szokás azonban a legnagyobb hatalom
szintjén ilyesféle gesztusokat tenni. Elválaszthatatlan minden ilyen gesztus a
reklámértékétől. Jobbítani, hogyan?
Talán csak problémátlanítani akarnak.
Egy ilyen célú projektbe
vonták be Borsi Flórát, és örömemre szolgál, hogy a dizájnos csomagolás alól is
kitetszik az ő őszinte szenvedélye és ábrázoló igényessége.
Megpedzettem
fentebb ezt-azt enyhén kritikusan, de csak hogy létezésemet igazoljam :-)
Csupán ürügyet kerestem a Borsi Flórával készült interjúja olvastán, hogy
ezt-azt szóba hozzak.
2016. július 10., vasárnap
szoborterv
Tevékeny nap végén,
ifjúi fáradtsággal tagjaimban elszunnyadni ártatlan szamárságokon a tévé előtt,
kedvesem oldalán, na persze, s álmomban tervezgetni értelmes öregkort, ez most
a vágyam - visszamenőleg, s naná, hogy hiába.
De hisz nem én feledém-e
az idő tájt vágyni azt, hogy tévém és vágyam is a régi maradjon, s felriadjak majd
még oly tompuló hallással is, midőn egymást őrlő elmék építik zátonyaikat szenderült
tudatom alatt; felriadjak arra, hogy szelíd moccanásokkal lopkodja ki alólam
zsibbadó karját valaki?
Hajdan oly eleven hülyeség virtuális szobra |
2016. július 3., vasárnap
diplomakogások
Kezdjük közhellyel:
óriási az érdeklődés a vizualitás iránt! Számtalan képességében bámulatos eszköz
kínálkozik látványkeltésre, vizuális megszólalásra, akár még közüdvösre is. Új társadalmilag honorált
szerepek kristályosodnak ki (kurátorok, képszerkesztők, intermediális
szűzföldek kísérletező és teoretikus feltörői, vizuális kommunikátorok, médi-tanárok
stb.) Új szerepvállalási lehetőségekkel kecsegtetik a MOME diploma-beköszöntők
a lepapírolt tanulásból frissen szabadultakat. Hogy mi mindennek lehet majd
diplomával az élére állni. A gyengébb nemen eluralkodó nagy érdeklődés jelentős
mértékben a fotográfiai és képfeldolgozó eszközök ama kezességének köszönhető,
mikről nagyanyáink még álmodni sem mertek. Loholnak aztán a világnézeti fejlemények
és a kreatív ambíció fókuszában termő jelenségek nyomában a teoretikusok
valamint a csinálni nem, de magyarázni tudók.
A fotózás a
legtöbbet hozta a szellemi konyhára az elmúlt 170 évben. Így-úgy már a hagyományos ábrázoló művészet nyelvén beszélni
tanultak is mind inkább a fotó körül legyeskednek.
A fotografálás és ím
már a videózás valamint a multimédia iránti érdeklődés mentén kínálják magukat
a - kis túlzással gomba módra szaporodó - felsőoktatási intézmények, élükön a
nagy múltra rátelepedett, korábban iparművészeti főiskolának mondott MOME.
A vizuális
felsőoktatásba hallgatóként bekerülni egyenes út egyfajta nyílt-pálya választás
felé. Képzőművész volnál vagy fotográfus vagy mindenféle majdani események
kurátor-karmestere vagy csak kifejezési formák iránt el nem kötelezett instant
kísérletező (volt pénzed drága kütyükre)? Nem kell elhamarkodottan eldönteni. Képlékeny,
folyvást újraértelmezendő terepen vagyunk.
A MOME fotó
tanszéke időnkint újrafogalmazza képzési filozófiáját. Az egyetem 2010-es diploma
bemutatkozásokat kísérő kiáltványából ez csengett ki:
"A szakon
végzett vizuális művészek képesek nem csupán képalkotói problémaként kezelni a
különböző fotográfiai műfajokat és médiafelületeket, hanem kommunikációs,
információs struktúrában gondolkodnak. A piaci, kutatási vagy művészeti
projektek résztvevőiként alkalmasak a különböző kompetenciák közötti híd
szerepét betölteni és alkotó csoportok vezetését vállalni." Micsoda
omnipotenciális kínálkozás ez!
Kudász Gábor Arion
az idei MOME fotó-diploma újság beköszöntőjében viszont aggodalmasan inti a
hallgatókat: "Tudnotok kell, hogy ez a diploma nem tesz művésszé, csak
képességetek és kitartásotok bizonyítéka." Kudász több szót szentel
azoknak, akik "Ma azt sugallják sokfelől, hogy a véleménynyilvánítás és
tiltakozás eszköze a távolmaradás és a hallgatás." - valamint azoknak,
akik - "arra kérnek titeket, hogy
ne állítsatok ki, hogy ne pályázzatok, és megszégyenítenek, ha sikert értek el,
akik azt üzenik nektek, hogy nem érdemes új utakat kipróbálni..." s az
ártalom motívumaként említ bizonyos burkoltan ártó célt, "hogy adjátok fel
önmagatokat, hogy váljatok áttetszővé, és ne zavarjátok fel az állóvizet."
Nos, ebben az állóvízben, mint halljuk, tíznél több
milliárdok kínálkoznak az egyetem kívül-belül értett fejlesztésére.
Kultúrpolitikánk jelen, konzervatív állása szerint lehet azonban valóban, hogy
kicsivel kevesebb mostanában a kényeztetés, mint amihez a MOME szokva volt.
Kudász Gábor a
fotográfusokat olyasféle nem szabványos fogaskeréknek nevezi, akik éppen
kívülállóságuk okán nélkülözhetetlenek, mert "kéretlenül is magukra
vállalják a felelősséget és nem hallgatnak..." szemben a hallgatásba
burkolózókkal és a távolmaradókkal.
Mindeme
hovatartozási meghatározások ellenére a különféle felsőoktatási intézmények
vizuális irányultságú hallgatói tanulmányaik végén naná, hogy művésznek gondolják magukat, miközben
meg a művészeti szempontból hagyományosan fontosnak tekintett, legalább is a
pályaválasztási indíttatásban korábban még
első helyen közreható u.n. tehetség,
azaz a különösség felmutatása iránti érzék mintha lassan lényegtelenné válna. Hasonlóképp
mind lanyhább az integrálódás mindama esztétikai szempontokhoz is, melyek
alapján a befogadó az u.n. művészi alkotás természettől feljogosított, szuverén
dekódolójának tekinthetné magát.
Ennek nyomán mind
gyakrabban tapasztaljuk, hogy a momés és más friss diplomások, legszikrányibb
érdeklődésünket látva, kezdik megmondani nekünk, hogy az ő nyakatekert
koncepciók között fogant képeiken pontosan mit kell látnunk.
Bizonyára sok
jóval, hasznossal töltekeznek a képzés ideje alatt. Tanulnak friss szemmel látni, tanulnak
messzire tekinteni a kultúra történelmi dimenziójában, tanulnak átlátni a
közhelyes szemléleti örökségen. Keresik helyüket - csak nem közöttünk, elődeik között, hanem a totális szemléletváltás és a gainfull business ígéretes
terepein.
A képzésnek, talán
pontosabban a hallgatókat képző tanárok trendeket követő - vagy csak
tapogatózó? - indíttatásainak nyomán egy tucat okostojás mutatkozott be idén a
Kaposvári Egyetem fotográfiai szakágának diploma kiállításán is, a budapesti
Fugában - hozzá kell tennünk e pejoratív vélekedéshez: szemlátomást.
Szemlátomást - mert
hogy ilyen alkalmakkor a szemünket nem mint olvasószerszámot, s nem is mint társadalmi
helyzetfelismerő optikát, hanem mint komplex esztétikai érzékelésünk legfőbb
inputját tartjuk nyitva. E pozícióból szembe tűnő volt, hogy a diákok között mindenféle
vizsgálódások és kutakodások folynak az ön-pszichoterápia, a látásfiziológia, a
társadalomfilozófia és a médiaszemléletek területeit érintgetve.
Ha nem olvassuk a
diplomamunkák élén apologizáló narratívákat, hanem csak nézünk, és keressük a
látványkínálat számunkra fontos értelmét, megszállja elménket a gyanú, hogy sem
a növendékek, sem oktatóik nincsenek képben a láttatás és az esztétikum lényegi
hasznát illetően. Ha nem lógnának folyvást e címkén: művész, mindegy is lenne.
Fáradságos
felkészüléssel született kis vizuális zagyvaságok bukkannak fel itt-ott a
falakon, aminek fontosságát okostojás mondatok próbálják bizonygatni.
Az egyirányba
képzettek persze jól elvannak egymás között. Igen, most ez van. Képzők és
képzettek valamennyien részesei a szavak - pontosabban a fogalmak - eredendő
jelentését felülíró revíziónak.
Miközben a
befogadói nagyközönség az esztétika kérdéseiben még mindig szépre tart, a
kultúrpolitika meg beleugat a legbelsőbb művész-indíttatásba, az újító elmék a
követhetetlenségbe menekülnek, és a képzés által beavatottak körei maguknak
kreált zsargonnyelven agyalnak. Mutatkoznak persze a teoretikus kutatók a
kulturális jelen kirakataiban, naná, csak mintha közben meg önmaguk
szóalakzatain kívül semmi és senki nem érdekelné őket.
Vagy tíz évvel
ezelőtt kreáltunk (unalmunkban, csak magunknak :-) egy nevet annak, ami
köröttünk zajlik: PAM, azaz Photograph Aided Manifestation. Fotóval
illusztrált, vagy inkább csak színesített ideológiai és köldöknéző megnyilatkozások,
diskurzusok - ezek zajlanak már jó ideje. Részben érthető: történelmünk kellő
okot szolgáltat a civilizációs revízióra. Ámde a művészet terepén ez a sok
kortársi teoretikus purparlé, miként az összes eddigi mind, nem egyéb-e, mint a
nagy egész törvényszerűségeinek kötelmei között való, de azokat felülírni nem
képes hánykolódás? Csak hát bekerül a történelemkönyvekbe!
Ami a Fugában volt
látható (Kaposvár, MOME): jószerével csak fotóval támogatott okoskodás, más
irányból: esztétikai unalom. A művészet specifikus sajátja - az ide sorolt
törekvésekben rejlő eredendő intenció, a valóság érzéki megismerésére irányuló
formáló cselekvés okán - éppen az, hogy a jel - jelentés - jelentőség
pszichénket uralni képes hierarchikus építményéből kimarad a jelentés, és a jel
- éppen a különösség iránti tehetség megnyilvánulásának köszönhetően -
közvetlenül tesz szert jelentőségre.
Ilyesféle bravúr,
sajnos, egyre ritkábban kerül szemünk elé, lévén, hogy az a bizonyos istenadta
tehetség háttérbe szorul. És valóban, miért is ne: az istenadta tehetség még
semmi rossztól nem mentette meg az emberi világot.
Egyre inkább az értjük,
mit akart esete forog fenn az érezzük, mi az üzenet helyett. S
mintha erről nem a hallgatók tehetnének, hiszen a veleszületett tehetség miért
ne lenne váltig adott a mindmáig még eredendő szisztéma szerint születő
emberben? Mintha módszeresen kiirtanák a legújabb generációkból az ilyen irányú
affinitást. Na kik? Éppen a felsőoktatásba visszakerülő, hagyomány tagadó
trendek nyomában "módosultan" képzettek.
Legyen személyes
teoretikus meggyőződésünk és esztétikai ízlésünk privát hozadéka a meglátás,
hogy a kaposváriak kiállításának egyetlen olyan szereplője, aki az érzéki
felfedezés művészi útjait járni születettnek tűnik - itt és most legalább is, Vincze
Attila, az ő Mégis más című sorozatával. Őt leszámítva a valóság lefényképezése
terén leginkább nézhetetlen sorozatocskákkal találkoztunk.
Ha el kell
fogadnunk, hogy ma nem művészetet, hanem kulturális közszerepet kell szolgálnia
a fényképező hivatásnak, akkor a sajtófotó gazdagabb és értelmesebb útnak
látszik, mert szemben a sok konceptuális fotószínházi játszadozással,
többé-kevésbé etikusan és őszintén az emberi élet őszinte és eleven színterei
felé tör. A vizuális köldöknézés fellegváraiból lefelé nézők hajlanak azonban arra,
hogy lenézzék a vizuális cselekvés eme színtereit.
Kis rakás művészet a Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében |
Tizenkét nevet
tűntet fel a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszék idei diploma
kiállításának katalógusa. Kínálatuk része volt a Múzeumok Éjszakája ez évi
programjának (az egyetem Barcsay termében egy ideig talán még látható.) A
kiállított munkák zöme ugyancsak belterjes érdeklődésre számot tartó
kísérletezésként hatott. Egyetlen kivételnek Gutema Dávid szimplifikált
technikájú animációba oltott esszéje tűnt, újfajta mini Ember tragédiája, mely
számtalan apró karikaturisztikus leleménnyel fikázza korunk milyenségét,
cinikus keserűséggel illeti civilizációnk elidegenedésbe kergető áldásait. Lehet,
hogy ugyanilyen jó a többi mutatkozás is, de mi Őt találtuk az egyetlen
kivételnek, kinél formát keres és talál a legbelsőbb indulat.
A világot a maga
érzékek feletti valóságában mind kevesebben kívánják megtapintani. Az új
generációk mintha már tojáshéjas korukban is úgy tudnák, hogy csak tudni kell,
s ők tudják is már, mit érdemes tudni. Az intermédiából aztán tényleg szinte
minden út a médiába vezet, ami viszont a gazdaság foglya, és ami - a maga
hasznára - eladja a bénán bámulóknak a virulens hangadókat. Virulensnek kell
tehát lenni és hangadónak. Bejön. Tágul és tágul a média terep.
Az ősi széptevésen
és hasonlítás-bravúrokon korról korra mind inkább túllépő autonóm művészet
követése - nem könnyű terep. A magas
művészet áldásain osztozni mindig is csak az volt képes, aki megtanult
ráhangolódni, képben volt a kultúra mindenkori törekvéseinek légkörében. A művészet önmagáért
való voltából nem csupán a psziché meríthet, hanem az elme is, így valósul meg érzékeléseink
felsőbb, korszerűnek mondható koherenciája. A belső szem, a belső fül, az
identitás-tapasztalás és az örök kíváncsiság. A művészi alkotás értelme
ráhangolt befogadó psziché nélkül mi volna? Csak hogy ez a hangolás nem
kínálkozik mindenkinek. A melléhangolás, az csapódik le mindinkább, s a
korszerű utáni rohanás nyomán dívik a "művészkörök" kiállítóhelyi
mutatkozásai iránti vak empátia, egyfajta bóvli visszaigazolás.
Mi azt valljuk,
hogy a művészeti tett eredendő emberi adottságon alapul, a különösség
felmutatása iránti érzéken, aminek - teremtett adottságaink okán - igen sok
köze van az esztétikum iránti - meglehet változó-fejlődő, de velünk született -
fogékonysághoz.
A szociális
beavatkozások iránt ambicionáltak viszont - lásd pl. avantgarde - megpróbálják
a művészet értelmét újradefiniálni, hogy e tekintélyes szó aurájába ágyazhassák
társadalmi és ideológiai forrongásaikat. A modern fotográfiai és képfeldolgozó technika
korábban nem ismert kreativitást - látványos és leleményes megszólalást - kínál
a vele bánóknak. Ilyenformán ma igazán könnyű összetéveszteni a kommunikációs forrongást a
művészettel.
Következésképp nem
csak a művészi látás iránt tehetséggel bírók kerülnek be a művészetinek mondott
felsőoktatásba, hanem azok is, akiket a kommunikációs szerepvállalás, a
társadalmi viszonyok befolyásolása izgat. Ez nem lenne baj, csak lassacskán
mindenki - politikusoktól a kiállítás-látogató sznobokig - úgy tudja, hogy karrier képes művész habitusra
csupán főiskolai, egyetemi diplomával lehet szert tenni. Különösen könnyű lett
e nyomvonalon haladni a fényképezésben, mert a szakmai tudás java gyárilag
beépül a fényképezőgépekbe. Fáradság nélküli kaland lett felkészültnek
mutatkozni. A trendi képzésben nem részesülők viszont mintha kiszorulnának a
művészi elismertség terepéről. Szerencsekívánatunk a kivételnek.
2016. július 2., szombat
Sikerbuli
Tegnap, 2016 július
1-én nyílt meg a Budapesti
Kommunikációs és Üzleti Főiskolából egyetemmé avanzsált
Metropolitan
Egyetem - röviden METU fotó
diploma kiállítása a B2 Galérában, azaz a budapesti Ráday utca 47-ben. A
kiállított anyag nem említhető egy napon a többi felsőoktatási intézmény
fotó-diploma bemutatkozásaival (azok zömében a Fugában voltak láthatók vagy
láthatók még.)
A B2-ben kiállított
képanyag ugyanis meglepően egészséges kapcsolatban áll az élettel, és jó érzés volt látni, hogy a falra került fotómunkák összképében
dominál a vizuális invenció. Ez nyilván mindenek előtt a tanszak szellemi
irányultságából fakad, és abból következően bizonyára annak is köszönhető, hogy
a fotóriporteri szemlélet oktatását két olyan kiváló, a nagy világot sikerrel
megjárt szakemberre bízták, mint Korniss Péter és Révész Tamás, ki utóbbi a Fotóriporter
specializáció vezetője.
A megnyitón jelen
voltak a diplomázók témául kiszemelt alanyai, köztük a Kaszás Tamás
diplomamunkájának középpontjában álló Nádaski Attila, azaz művésznevén Miskolci
Elvis, aki több mint tíz éve Elvis Presley imitátorként dolgozik, és a METU
megnyitón meglepetés koncertet adott, amihez Pettendi Szabó Péternek, a szakág egyik
jelenlévő tanárának spontán, ám briliáns rock and rollja pörgette fel a diákokat és a
közönséget.
Így végül is sikerbuli
volt ez a javából :-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)