Inkább írni!

Negyed kilenckor kaptunk észbe, hogy még nem csatlakoztunk a Természetvédelmi Világalap (WWF) 2007-ben, Ausztráliából indult kezdeményezéséhez. Kaptuk a statívot, s GÖELEVENNEL elszáguldottunk a Duna parti világörökségek felé. Az állvány lábait futás közben nyitottuk, fékeztünk a korábban már iksszel megjelölt helyen. Fényben úszott a Vár, a Mátyás templom, a Lánchíd. Egy lövés így, egy  lekapcsolva, és kész, mehetünk is haza.
Fel a gép, bekapcsol, célirányba fordul. Tized másodperccel az előtt, hogy megnyomtuk a gombot, sötétbe borult minden. Egy egész órára - helyi fél kilenctől, a környezet iránti, világot átfogó fogadalmunk szerint.
Egy egész órányi sötétség? Nem tűnt lehetségesnek ennyit várni.
Jég hideg szél szaggatta emlékezetünket, hogy mennyire megfogadtuk már ezerszer: utolsó pillanatokra többé nem időzítünk, mert - bizonyos kozmikus körülmények tekintetében tört másodperccel később születtünk - a kecsegtető pillanat nem nekünk való. Egyáltalán a fényképezés, ami leginkább elkapásra megy!
Csak hogy nem úgy van az! Az ember nem hiszi el. Nem hisz a végzetes össze-visszaesküvésekben.
Pedig tudhatná már annyi év után, hogy ez van.
Most azt hisszük hát határozottan, hogy dehogy fotográfusok, mégis inkább írók vagyunk. A gondolatot nem szoktuk lekésni.

Ez most tehát az elhatározás. Aztán majd meglátjuk....

Képünkön a Lánchíd, a Vár és a Mátyás templom a Föld órája szerint.

Részleges tésztaszűrés

Legközelebb 2081-ben lesz Magyarországon teljes napfogyatkozás. Utána számoltunk:  nekünk ez a mostani az utolsó. Nem hagyhattuk hát ki, bár a napfogyatkozásokat kifejezetten unalmas eseménynek tartjuk. Egyrészt végtelen sok olyan pont van a Föld pályájának közelében, melyek valamelyike felől tekintve éppen takarja a Hold a Napot. Más kérdés, hogy onnan általában nem tekint senki sem, de mégis, a napfogyatkozás nem ritka jelenség, hanem folyamatos, csak jókor kéne lenni jó helyen.

Ennél is fontosabban esik nálunk latba, hogy optikailag unalmas az egész, még ha a nálunk fejletlenebb élőlények be is golyóznak tőle.

Több teleszkópot is rendelkezésre bocsátott az élet erre a március 20-i eseményre. A Tudományos Akadémia előtt regisztrálni kellett, és ennek ellenére nagy volt a sorbanállás.

Az idei napfogyatkozás slágere a tésztaszűrő volt. Üzleteinkben mostanában ne keressék!

Mivel a szelfizés tiltva volt, az okosabbak hoztak még valakit magukkal.

 Hozzáférés

Hatvanszázalékos tésztaszűrés

889 forintos holdszűrő

Csillagos ég házilagos szemléltetése

Egymással versengő mutatványosok

Anya gyermekével

(madonna con bambino)

 

Házilagos Camera Napfogyobscura

 

Részleges távcsőfogyatkozás

Tiltott lövés 12-es hegesztő-üvegünkkel

80 százalékos kamera-fogyatkozás

Tavaszi rügynek megmutatjuk, hogy nincs baj

66 százalékos tésztaszűrő fogyatkozás

Hazafelé emlékeinkből éltünk.
Íme egy szép példája az emlékfogyatkozásnak

Fotóséta gép nélkül

Kezdtük a Fészekben a kínai teaházi beszámolóval, amiben 2013-as közös utazásuk okán öten voltak érdekeltek. Közülük egyikként felvonult pár képpel Kovács Melinda is, akire, úgy tűnik, nagy volt ez a … teaház. Tudomásunk szerint eleddig még nem hódolt sem a direkt életábrázolás sem az egymásra exponálás művészetének. Az előbbit át is ugorta nyomban. Választott közelítésmódja viszont, a különféle vizuális témák és síkszerkezetek tónuszavaros egymásra exponálása – mindegy, hogy előbb vagy utóbb történik - nem igazán megnyerő útja a látványkeltésnek. Akiknek nyomdokaiba léphet e kísérletével, vizuális értelmet is tudnak lehelni, nem csupán búsan pacsmagolnak.

Benkő Imre, Somogyi Márk, Szamódy Zsolt Olaf, Wei Xiang – teaházi közelítése – nyilván a szervezés okán – tematikailag itt-ott egymás sarkában lépked.

Kiküldött munkatársunk véleménye szerint igazán közel csupán egy, a szerencsésen kínainak született Wei Xiang került a kínai népi teakultúrához. Az ő kétségtelenül szerencsés fekete-fehér közelítése mellett nem tagadnánk meg Szamódy Zsolt Olaf színes sorozatától sem az elismerést, és ezen túl leginkább arra gondoltunk sajnálattal, hogy a Kínát ugyancsak megjárt Eifert János nem kaphatott helyet ebben a teázó különítményben, mert az egzotikumok fotográfiai gyorsfelfogása tekintetében méltó útitársa lehetett volna ennek az öt kiállítónak.

Kínából hamar átugortunk Magyarországra, a Fészektől nem messze látható ugyanis az Eötvös 10 egyik, kiállító térnek nem igazán alkalmas tantermében a Magyar Fotóművészek Szövetsége Szeniorok Alkotócsoportjának hungarikumokat kötegelő kiállítása. Az esztétikailag lehető legkorrektebb, bár elrendezésében kellemetlenül zsúfolt tárlatot az illusztrációs fotografálás kategóriájában tartja az idegenforgalmi és kultúrpolitikai közelítés. Sajnos, a hungarikum másképp nem téma, mert a gondolatilag szabad közelítés mellett kifolyik a fotós ujjai közül. Igazából nincs szükség hozzá fotóművészre, elég, ha jó szemű és gyakorlott a fotográfus az attraktivitás kérdésében. Névlegesen mindenki fotóművész itt, csak éppen semmi sem művészet itten. Sőt, állítólag még a sasszemű Herbst is ott felejtett egy szőnyegsarkot, fent meg belóg egy fikarcnyi csillár.

Fajsúlyt váltottunk ezután, mert ismét kerestük Mucsy Szilvia Személyes jelenlétét a Faur Zsófia Galériában. Szemünkre hányta ugyanis bizonyos általunk tisztelt kritikus, hogy elfelejtettük észrevenni Mucsy Szilvia konceptuális szándékait. Valóban vannak ilyenek, bár lehet, hogy női szem kell hozzá. Nekünk ez nincs, és bármennyire hagyja is a férfi ember magát dramatikailag vezettetni, felmerül a kérdés, hogy miért olyan unalmasak ezek a szépen kivitelezett felvételek szinte egytől egyig? Vagy lehet talán néha maga a néző is unalmas alak?

E kínzó kérdés elől Fábián Évához szaladtunk az Örkény Könyvesboltba. Nők Magyarországon. Kis számú válogatás látható itt a hasonló címen megjelent könyv anyagából. Ez tisztán propaganda anyag. Mint bármiféle fotónak lehet, ennek is van köze az esztétika kérdéseihez, bár igen csekély és ártalmatlan módon. Meglepett bennünket a felismerés, hogy ez a magasztaló jelzőkkel sok fórumon két kézzel megszórt képanyag mennyire sematikus vállalkozásban közelít a neves magyar nőkhöz. Ez persze, mint fentebb említettük, célszerű, hiszen – ismételni kell - propaganda anyagról van szó. Sajnálatos azonban érezni mégis, hogy valami nincs jelen, látni, hogy mennyire nem emberábrázolásról van itt szó, hogy a legtöbb mosoly mennyire kizárja a nézőt a személy, a személyiség aurájából. Ez persze magasztos igény, amit csupán a művészettől illik elvárnunk.

Mivel közel volt a metróállomás, átugrottunk a Szabó Ervin Könyvtárba. Itt Sebestyén László mutat be titkosnak titulált budapesti udvarokat, főképp bérházakét, melyek száznál több évvel ezelőtt épültek. „Klösz”-nek becézett nagyformátumú, síkfilmes kamerájával készített felvételei a hajdani városfényképészek munkálkodásának tisztaságát idézik, amikor még részletgazdagon és korrekt, dőlés-borulás mentesen mutatták be az épületeket, éreztetve az építész és az építés szándékait. Nem mondanánk, hogy művészet, mert az másféle közelítése a valóságnak, de fontos, értékes és élvezetes fotográfia ez, amit Sebestyén művel. Az érzékeink közelébe hozza a falfelületeket és épületdíszítéseket, fény és árnyék elegáns brillanciájával. Emelkedett szolgálata ez a fotográfia egyik feladatkörének.

A könyvtártól gyalog sincs túl messze a Vigadó épülete, ahol a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét viselő Gránitz Miklós mutatkozik be régi és újabb anyagaival.

Kíváncsiságunk oda hajtott. A frissen kitüntetett fotográfus az elegáns kiállítótermet ideológiailag elkötelezett – mondhatnánk: az őszinte művészetnek kicsit hátat fordító - munkáival buzgón felcicomázta. Maga Fekete György, az MMA elnöke köszöntötte a tárlatot. Gránitznak a világot félig-meddig körbeutazott, épített egyházi, történelmi kincseink legjavát bemutató, kiállítás dolgában oly impozáns sorozata mellett meglepődve láttunk felvonulni egy bő lére eresztett játékot, aminek a lényege képek önmagukkal való tükröztetése. El kell ismernünk: a találkozás vonala középen szakszerűen, a türelemüvegekre emlékeztető kézügyességgel eldolgozott mindenütt.
Ebből a műfogásból, amit Gránitz előtt már sokan gyakoroltak, néha érdekes látványok születnek. Nos, ezek itt nagyjában, egészében nem azok. Hiányzik belőlük ugyanis a nóvum, vagyis az, ami minimum egy kicsikével többé teszi ezt a tucatra rúgó sorozatot az üres formajátszadozásnál.

A kiállítótér paraván építménnyel elkülönített középső részében Gránitz sokéves fáradozásainak gyümölcséből mutat be egy nagy csokorral: a Házsongárdi temető történelmi értékű és gazdag formakincsű síremlékeit láthatjuk itt könyv-tipográfiai tördelésben. Meglepi a fotográfiailag gyakorlott szemet, hogy a teremfalak mentén sorakozó, középformátumú kamerával készült templom felvételek mellett mennyire egyenetlen, sápadtkás a házsongárdi képanyag, ami formátumából ítélve kisfilmre készült. Szinte kedvünk lett volna kinyitni a számítógépet, és elkérni a digitális fájlokat, hogy ezeket a szép jövőt érdemlő sírköveket vizuálisan rendbe rakjuk.

Az efféle felindulásait azonban aztán meggondolja az ember, különösen, amikor meglátja a kiállítás központi helyén a remek surló fényben magasodó feszületet azzal a keresztény kultúrával egyidős kiáltással: „Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?”

Nem is ez maga, ami megragadja a magunk fajtát, hanem a triptichon szerű képcsoport alatt a bibliai szavakra visszhangzó gránitzi komment: Miért?! (kérdőjel-felkiáltójel)

Sajnálhatjuk, hogy nem hallhattuk, mit szóltak eme szerzői kitöréshez a megnyitó beszédek.

Idősödvén nem boldogít már bennünket, hogy folyton fanyalgásba torkollnak a dolgok. Elszaladtunk hát még egy utolsó helyre, a pompás nemzeti kincs után egy pici kis lukba, a XIII. kerületben. A TOBE galérában látható ugyanis az ArtMarketen már megcsodált Carla Tabora néhány darabja. Fotók, de nem is azok. Carla tushúzója tovaszalad a papíron a fotografált fák ágainak zegzugos vonalait követve. Nem lehet pontosan elmondani, hogyan, mert ez végre művészet. Na jó, nem bizonyítható be, különösen manapság, csak valahogy érzi az ember.

Mit mondjunk, na, vének és szentimentálisak vagyunk. Annyi valóban fontos és valóban értékes fotográfiai látnivaló után oly jól esett szívünknek egy kevés művészet!

erőszak

A Nyírségből Pestre pattant segédmunkás lakásfelújításokon melózott. Az átadás előtt megkapta utolsó tennivalóját: a szobaajtók záraihoz kikeresni az egy halomban tartott kulcsok közül az oda valót. Fogta legnagyobb, dákónyi csavarhúzóját ez a melós, aki korábban tán még szobaajtót sem látott odahaza, és sorba megerőszakolta a zárakat, így már bedugható volt akármelyikbe akármelyik kulcs.

A kerületi Tanács vette át a kész lakást, s mire a szerencsés bérlő beköltözött, annak a gyalázatos melósnak már híre hamva sem volt. Csak-hajlamának szimbólumai maradtak utána.

elnöki imázs

Mindig vonzott bennünket a változás. Talán mert elégedetlenek voltunk a köröttünk lévő világgal. Fínyás elme mindenben talál hibát.

Sajnos, ha változott valami, rendre fordítva sültek el a dolgok, mint reméltük, de ez változás iránti vonzalmunkon mit sem változtatott. Nem csupán vágytunk a változásra, hanem rámutató magatartással is próbálkoztunk. Így hagytuk ott egyik napról a másikra a fotószövetséget nem sokkal a rendszerváltás után.

Mindmáig elégedetlenek maradtunk azzal, ami ott zajlik – persze nem zárjuk ki, hogy a mi rossz hozzáállásunk vagy ábrándos mércénk miatt. Ez azonban helyzetünkből tekintve mindegy.

Így aztán a fent említett változás-vágytól ösztökélve, s függetlenül attól, hogy mit nyer és mit veszít majd a fotóélet, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tisztújítási csetepatéiról is reménykedve olvastunk. Mert bizony ráférne a magyar fotográfiára, hogy szervezeti szinten változzon valami!

Az új elnökön, Mucsy Szilvián most a magyar fotó szakma szeme.

Mindenekelőtt a tekintélyét kell alátámasztania. Igen sok tennivaló vár reá e téren, lévén „új fiú” a bevált és bizalomgerjesztő nevek sorában.

Helyesbítenünk kell: nem csupán sok tennivaló, hanem, most, hogy pozícióját máris kamatoztatta, és nagyobbacska kiállítást kanyarított Faur Zsófia galériájában, sajnálattal mondjuk: még a soknál is több tennivaló vár rá, mert kiállításával inkább gyengített, sem mint erősített kérdéses tekintélyén, ha e tekintélykörbe nem csupán kebelbelijeit számítjuk bele.

Mucsy Szilviának, ha már ama elnöki pozícióba merészkedett, a szervezet tetteinek mezején kellene mutatkoznia és nem a galéria falakon - kritikai meglátásunk szerint. Egyelőre mellőznie kéne a fényképezést, legalább is addig, míg szervezeti eredményei megerősítik tekintélyét annyira, hogy narratívában erős, de vizuálisan eléggé vértelen fotografálása már ne tudjon elnöki imázsának ártani. Nem szabad elfelejteni, hogy a szövetség mindenkié, aki a fotografálásban a mindenkori szélesebb fotószcéne helyeslése közepette művész ambíciókat kerget.

Mi igenis szeretnénk reménykedni tovább, hogy jó változások várhatók, hogy Szilvia életet fog lehelni a szövetség halódó – az elméleti supportot illetően meg életre tán sosem kelt - tetemébe, azért, hogy intézményi támogatást és jövőképes iránymutatást kapjanak az igazán tehetségesek.

Urbán Ádám, a szövetség elnökségének új tagja fényképezi, hogy fényképezzük.

Lábra

Rövid fotósétát tettünk a minap, csak hogy lássuk, mennyire múlik a tél.
Természetesen lábra mentünk.

Hirtelen támadt magánigazságunk, hogy rossz festményből is lehet rossz fotó, de talán még jó fotó is. Fordítva viszont soha. Rossz fotóból jó festmény még sose lett, jó fotóból jó festmény meg minek!

Sétánk során szembetalálkoztunk a rozzant, de makacs életakarással, ami két lábbal önmagáért beszélt.