Fotóhónap

Tegnaptól pörög az idei fotóhónap. Európai hason-áramlatokkal szinkronban.

A nyitás a Fugában volt, mint tavaly is már, és hasonlóképp összecsapottság látszatát keltette.

Nyitás legyen ünnepélyes, fotóról lévén szó, legyen fény! – mondjuk.

Nem volt.

 

A pincehelyiségekben baltikumi fotográfiával köszöntötték az idei fotóhónapot.

     Réges-rég a művészet múzsája égi magasságban honolt, fel kellett hozzá emelkedni. A mai öregek századában a művészet, míg egyik lábával a fellegekben állt, a másikkal a kocsmákban. A művészet címszó alatt összefolyt a formába öntött emelkedettség az alpári média-szórakoztatással.

Ma aztán meg a képzőművész egyik lábával már a fotóban áll. A fotó meg két lábával a korban. Harmadik láb is volna, de az anakronisztikus, két lábon állók számára megvetendő.

Ihlet helyett diskurzus van, meg vizsgálódás. A mennyekből leszállt a művészet, a mennyekben Hawking van, aki utolsó erejével még mondja a fekete lukat.

 

A baltikumot trendi köntösben vonultatták fel, dominánsan itt is a konceptuálisok és a vizuálisan unalmas agyalók meg a kópiahajigálók mutatkoznak.

Valami gixer történt azonban. A finn fototgráfus, Perttu Saksa kollekciója – jelentős falfelületeken - azt a látszatot kelti, hogy van még művészet is, ama ihlet és tehetség fémjelezte értelemben, nem csak süketelés. Azt a látszatot kelti, hogy sugározhat még emberből érzéki, mágikus erő. Ez pedig hirtelen megkérdőjelezi azt a temérdek kortársi erőlködést.

Úgy csináltunk, mintha nem vettük volna észre, mert nem szeretnénk örökké széllel szemben pipiskedni.

Az idei fotóhónap a történetmesélés újragondolását és lehetőségeinek fotográfiai, illetve fotóalapú bemutatását helyezi középpontba.

Megjegyeznénk, ez így tisztességes vállalás, szép feladat is lenne, ha nem szólíttatná magát mindenki művésznek e terepen.

Van vetítés is, animáció falra hányva. A forma nem megformált. Képzelje formába a látnivalót ki-ki magának.

  Talán a megnyitó ünnepség adalékaként, minden esetre az után alig fél órával elhangzott még a Zsitva Tibor fotóival felvértezett nagyteremben némi hangulatkeltő zeneszó. Itt volt az alkalom, hogy lábra menjünk:

Külön teremben vonult fel az MTI múlt mesélő képeivel. Szocialista idők. Az akkori MTI fotográfiát egységesnek mutatja egy nem igazán hízelgő vonás. Megkockáztatjuk: egyféle politikai zsánerfotózás volt akkor divatban. És mintha a hatalmas archivum nem is tudna mást. A mostani felvonulás olyasfajta világról szól, ahol csak kirakat-élet van. Problémák nem léteznek. Az ember egyfajta séma, szolíd konszolidáltságba csomagolva.

Mindamellett megidézi az MTI kiállítás egy külsőségeiben rég eltűnt korszak helyenként intelmeket sugalló, máshol megmosolyogtató - és az öregek számára nyilván nosztalgiát ébresztő - infrastrukturális sajátosságait, mikről unokáink már nem is értik majd, mi az.

Mit írhatnánk még. Valami szépet a Baltikum tárlatáról. Igen, megvan:

Öröm volt látni a sok tehetséges fiatal értünk gondolkodását, a jó ötleteket és azoknak a megvalósulási terveit! Köszönjük szépen!

Csütörtökön a Fotó porta foglalta el a kiállítótereket. 

Előtérben: sokk sok lépésben.

 

Főemlősök

Népnevelde

Ismét Érdekességek a bulinegyedből rovatunkkal jelentkezünk

Bizonyos szögletekben a bulizók az éj leple alatt gusztustalankodnak, mások meg a nevelés látszatával poénkodnak.
Mi meg mutogatjuk az érdekességeket.
Az olvasó esetleg mosolyog vagy szörnyűlködik.
Akár így, akár úgy, az állapotok semmit nem javulnak.

Monoterpesz

Folytatjuk Érdekességek a bulinegyedből sorozatunkat

Talán kevesen tudják, hogy a budapesti bulinegyedben nem csak éjszaka van élet, hanem nappal is.

Felvételünk a szombati Kazinczy Kupán... akarjuk mondani, Kazinczy kapun bemutatott, igen szép légtornászati fekvőtámaszról készült, amit szakszóval monoterpesznek is szokás nevezni.

Zsitva a Fugában

Az építésznek tanult és épületfotográfussá vedlett/átlényegült Zsitva karakán figura. Jó kedélyű, kaján, mind amellett rendszerető, markáns személyiség. Zsitvát szeretjük.

Legújabb kiállításán a Fugában (Petőfi S utca 5) ahol két éve felvonult már nagyszerű emberábrázoló sorozatával a magyar építészet legfontosabb személyiségeiről, ezúttal versikével indít. Úgy is mondhatnánk, merő passzióból és kicsit önleleplezőn átbeszél, átvakkant párat a kifejezési nyelvek határain.

A szavak fölé illesztett ördöngős mosolyához illik nagyon az efféle vakkanás.

A nem tudjuk, kit dicsérő portré alatt sántikáló költői képletek és a körötte felvonultatott ötven nagyszabású fotó sejtetik, hogy egy eltökélt és markáns személyiség rosszalkodó infantilizmusa köszönt itt ránk rövid pillanatra.

„az EGÉSZet keresem...

csak RÉSZLETeket látok...

torz SZEMLÉLETtel lesem

az eltorzult VILÁGot...”

„eltorzult világ”??  - de hiszen innen, a Fuga nagy kiállítótermétől most aztán távol vannak ennek a bizonyosságai.

Zsitva képeinek rajzolata oly tökéletes, mintha a látásértelmezés absztraktuma lenne kivetítve, vissza egy egzakt síkra. Hideg és elegáns törekvés és tett ez.

A fotóhoz értőt elképeszti, ahogy a Napkorong őrületes, húsz blendényiket ugró fényözönével leképezi önmagát az égen, több tucat képen is, miközben a tárgyi felszínek kristály tiszták. APO a köbön lencsekonstrukciós képességeket és makulátlan tisztaságban tartott lencséket sejtet ez. A geometriailag torzítás mentes leképezés önmagában is nehezen megfizethető objektívekre vall. Olyan eszközbéli felszereltséget sejt a fotó-földönfutó, mikkel istenkáromlás lenne belefényképezni egy fedéltelennek őszi fagyok ellen összetákolt éjszakai vackába.

De hát ilyesmiről szó sem lehet itten!

Érdekes ez a kiállítás, mélyebb értelemben is, már annak - és annak aztán egyenesen épületes is - aki a gondolkodás gyeplőit elméjével szorosan képes tartani.

Na, mi ilyenek volnánk.

Innentől rövidek leszünk és velősek, hogy a szavaink nyomán odasereglők maguk fejével is képesek legyenek gondolkodni a kulturális viselkedés meg az „alkotott” dolgok értelméről.

Nekünk ezek a mostan felbukkant Zsitva fotók, ez a kissé zsúfoltan ható ötvenes sereglés úgy fest, mintha Zsitva Tibor (Zoltánként tegnaptól aranydiplomás építész is :-) földi falakon csikorgatná a Göncölszekér csillagkerekeit.

Egyszerre költői és praktikus előkérdés (prequestin) merül fel itt: mi az érdekes egy épületben, ha nem lakhatjuk, ha csak látjuk, ha csak elsétálhatunk előtte?

Szerintünk az, hogy ott van jelenvalóságunknak térszerű helyzetünk változásával folyvást formálódó tartozékaként, s hogy olyan, és térformákról akként beszél, ahogyan, és hozzánk képest akkora, amekkora, mert ez sem elhanyagolható. Szóval egy épület megpillantása a valóságban jelentős mértékben rólunk szól.

Ezek nélkül, például egy fényképen, az épület képe elvont referencia, aminek persze fontos szerepe lehet az építész szakma életében vagy akár a kulturális turizmus terén is.

Na és ha mindez így van, akkor most és itt mije is ez az egész, ez az ötvenféle térszerkezeti látvány az építészetnek?

Annak talán semmije, hacsak nem számolunk a káprázatos zsitvai komponáló fegyelem és fáradhatatlanság ébresztette szikrányi büszke csillanással a kollégai szívekben.

Nekünk, kik nem építészek vagyunk, hiányzik az épületek élethez való viszonya, kevés kis dráma legalább, és bizony, hiányzik a nagyméretű kópiákon terjengő egészből a fotografáló ember is, hiányzik az érzelmi, észjárásbeli, gondolattársítási milyenség, ami az érzékiségen át a művészet felé tereli a képmutatást. Hiányzik a zsitvai ördöngősség akár, ami a szerző portréján oly ígéretesen megcsillan.

Hiányzik valami, mert a túlságosan formalista közegben nem kelnek szárnyra a magunk élményei.

Hiányzik a felfedezés.

Na persze mi, D-Vektor, Pesövé Ofszi - de még ez a nyamvadt kis GÖELEVEN is – mindahányan nagyravágyók vagyunk.

Úgy ítéljük, hogy Zsitva Tibor tengernyi tisztes munka árán ezúttal köztes térbe tévedt. Hátrahagyta itt és most a funkcionalitást, azt, amiért a térbeli építményeket érdemes síkba transzponálni.

Zsitva Torz-torzóknak nevezi (csüfolja?) ezt a felvonulást, ami a 2014-es fotóhónap épületes része. Ha ott kóborolsz majd faltól falig – akár a fotóhónap megnyitó ünnepségén, amit nagyon ajánlunk - talán elgondolkodsz ezeken magad is, és keresed a választ a nagy kérdésre - mert a fotók szerzője, bizony, nem segít megfeledkezni róla – szóval arra keresed a választ, hogy ha ez a Zsitva ennyire ördöngősen boldog, és ennyi sokmindent megengedhet magának, hát akkor bennünket, többieket mi a fene is boldogít az életben, éppen itt és majd mostantól később és aztán folyton, mindenütt, már csakugyan – a kutyafáját?

Babits nagy kérdéséről, hogy a fű miért szárd el, ha újra nő, már nem is beszélünk…

A Fuga fala két Zsitva fotó közt - GÖELEVEN felfogásában

KÉPREGRIPORT

Augusztus 15-én került hozzánk ez a magas esztétikai és tápértéket képező gyümölcs a fa semmire kellő levelével. Feltűnt nekünk egymásra utaltságuk. Fotográfiai eszközökkel azt vizsgáltuk tehát, melyik éli túl a másikat.

13 nap elmúltával láthatóan még mindkettőnek vannak tartalékai.

Egy héttel később már határozottan látszott, hogy a gyümölcs nem bírja sokáig. Bezzeg a levél!

Újabb két hét elteltével elmondható volt, hogy mialatt a levél alig veszített szépségéből, a gyümölcs nem csupán ehetetlen, hanem pocsék is lett.

Szeptember 30-án a művészet eszközeivel a szemétkosárban kuttatunk éppen, és kapóra jött az ott talált viszonylag friss banánhéj. Hipotetikus kérdésünk az volt, hogy a még jó bőrben lévő banánhéj erőt kölcsönözhet-e a haldokló gyümölcsnek. Nem fairplay, tudjuk, de erkölcsikeg fejlett esztétikai érzékünket bántotta, hogy a piszok, semmirekellő levél még alig vesztett eredeti zöld színéből.

Október 5-én aztán szomorúan kellett bevallani magunknak, hogy a gyümölcsön már semmi nem segít.













És mit tesz a művészet, a művészi szabadság:

 
Mi már örökre így fogunk emlékezni a szomorú sorsra jutott őszibarackra

vagy ha tetszik, így.
Mert ez a művészi iagzság

sőt, ez!

Fotóutca Fesztivál

Kedves színes fotográfiai tengelye volt Budapestnek négy napon át a Nagymező utca, a Magyar Fotográfusok Háza és a Capa Kortárs Fotográfiai Központ között. Igen közel lakunk, volt módunk tehát sűrűn körözni az esemény helyszínei és otthonunk között.
A Capa Központ előtt képkollekcióikkal két óránként váltották egymást bizonyos kisorsolt szerencsések, főképp amatőr fotografálók. Két óránként nyílt újabb mini tárlat, a Ház kiállításépítő szakembere négy napon át épített és bontott az utcán felállított széles paravánon, kivívva ezzel mély tiszteletünket.
Több sátor fogadta a jelmezekben és díszletek előtt magukat fotografálni engedőket, egyedül, családistul, csapatban. 
A fotográfiai életnek szentelt két ház mindegyikében új kiállítások fogadták a látogatókat. A fesztivál ekszkluzív produkciója volt a Mai Manó Ház múltjának megidézése az épület esti homlokzata előtt. Kincses Károly történészi szakértelme és képzeletindító szavai nyomán az utcán ácsorgók és ücsörgők húsz perc alatt elrepültek a százegynéhány évvel ezelőtti fotográfiai múltba, s tekintetükkel felértek az utcaszintről a négy emeletes épület tetejéig, szembesülve a homlokzat szépségeivel, és a mögötte fellelhető különleges, és hajdan igen korszerűnek számító funkcionális adottságokkal, melyek az épületet Budapest egyik legkülönlegesebb kincsévé teszik.
Bár a fesztiválnak vége, a házban továbbra is megtekinthető a Mai Manó fotográfiai tevékenységére emlékező kiállítás.
A fotófesztivál alkalmából bemutatkoztak a közönségnek a különleges technikák, láthatták az érdeklődők, hogyan készül egy lukkamera felvétel vagy hogyan dolgozik a fotográfus a síkfilmes fagéppel, hogyan laborálnak nemeseljárással készült fotográfiákat.
Volt mindkét házban zenei program és zenebona, ezekről sajnos lemaradtunk.
A Capa Kortárs Fotográfiai Központ színházi előterében asztalokra kipakolt kópiáikkal fiatal fotográfusok próbálták fellendíteni a fotográfiai műkereskedelmet. Kevesebbel is beérték persze, örültek a fotográfiai nyájmelegnek, a szóba elegyedés lehetőségének.
A Capa Központban is nyílt új kiállítás Második Bőr címmel. Hál istennek még a megtekintése előtt megígértük, hogy erről semmit nem írunk.

 A kiállítókra váró paraván reggel

este, zárás után

A fáradhatatlan kiállítás építő, Mayer Róbert

A fesztivál utolsó utcai kiállítója, Farkas Tibor tévé operatőr (kinek a tárlatát hirtelen beugrásból, saját szájúlag volt szerencsénk megnyitni) társművészeti produkcióról is gondoskodott.

A tévések húznak le épp egy harmadik bőrt a Második bőr című kiállításról

Kosztümös fotografálás az utcai sátorban

Nem tudtuk megállni, hogy lábra ne menjünk. A szoborrá merevedett Kálmán Imre ölében egy homeless féle figura szunyókál.

Kikukkantások

A síkfilmes fakamera éppen próbára teszi a modell lányka türelmét

A Mai Manó hajdani műtermében készült fotókat felvonultató kiállítás egyik terme

Két trolibusz között a Mai Manó Ház bejárata. Óriási színházi fejgépek fénye vándorol a homlokzaton Kincses Károly mesélését követve.    

WPP

World Press Photo a Néprajzi Múzeumban - már megint

Egy mondatban:

Apokaliptikus, véres, morbid, nyomorult, aberrált, deviáns, álszent valamint globális és egzotikus vizuális csemegék a média által felpörgetett emberi kíváncsiságnak.

Felüdülést hozott azonban a kísérő kiállítás:

Peter Turnley: Francia csók - szerelmeslevél Párizshoz.

A zsánerfotózás magasiskolája. Párizsi emberek, több évtizedet átfogó pillantás. Peter Turnley Párizs látása olyan, mintha  a világon dráma és mélység, az a szörnyűség-tenger nem is létezne, ami alá a WPP riporter-sztárjai oly karrierszomjasan merülnek.

Érdekesség, hogy Turnley ugyan egy azok közül, hiszen tudósítóként maga is ott van a drámai konfliktusok sűrejében, mégis, lelke mélyén Párizs látása van, mesés anakronizmus.

Célgörbe

Célgörbében az önkormányzati választási kampány.
Mi már döntöttünk: fél kiló Vattamány-féle hűtőmágnest Moldován féle irányra cserélnénk.

PÁLYÁZATI FELHÍVÁS

HAZA! Ne kerülgess!

Ne csak mindig az állam*!

Vesd rám szélesebb szögben sugárzó fényességedet!

Beküldési határidő:

míg árnyékom eleven,

míg forrása annak magam vagyok!

HAZA minden pályázata nyer.

Fődíj: 2 hét utazás elmém cenzúrázhatatlan mélységeiben.

  

*esetleg csak a Karinthy szerinti értelemben!

nemfényképezés

Ma figyelmesen néztem egy embert. Olyan országokban, amelyek demokratikusnak vélik a berendezkedettségüket, ezt nem tilthatják meg.

Néztem tehát. Pár másodperce huppant le a combino szemközti ülésére.

Fiatal lány, fejére lapult barna hajjal, kövérkés combok – combínók, ha viccelni mernék -  miniben. Duzzadó táskájával nyomban eltakarta, amit az ülőpóz felfedne.

Miután leült, összerendeződőn megmerevedett egy pillanatra, majd vette a mobilját. Nézte hosszan, de nem úgy, mint mások köröskörül, az ég adta világon mindenütt, hanem mintha nem is nézné. Fókuszálatlan volt a tekintete, merev és passzív, mint akinek már elege van az életből.

Miért írom, hogy már? Talán csak éppen, talán csak pillanatnyilag volt elege.

Nézett hosszan a kijelző kínálatára, egyetlen ujja sem rezdült, aztán amikor kiterelte tekintetét az ablakon túl suhanó esti világra, akkor láttam a szemén, hogy nem ráunt, dehogy, az élet talán fontos neki, hanem feldolgoz épp valamit. Talán most számol le valamivel, esetleg valakivel. Találgathatom. Koravénes, összegző beletörődés, valami ilyesmi bujkált a nézésében. Nem látott semmit, senkit, engem sem, aki alig másfél méterre ültem előtte, csak nézett hurokban, kifelé-befelé.

Gondolatban szóltam hozzá, de erre sem reagált.

Néztem én is, szememmel fókuszáltam, és nem fényképeztem. Igaz, ennyire közelről eleve ribillióval fenyegető tolakodás lett volna fotózni, de szándékomban sem volt.

A fotónak, bár természetéből adódóan képes közvetíteni nyilvánvalóságokat, mára ugyancsak megingott ez irányú hitele. A fotó több lett, mint fénygeometriai szabályszerűségek látható következménye, ami az embernek köszönhetően ott hagyja a maga energia-lenyomatát valamilyen arra fogékony anyagon.

Nem vitatható persze, hogy esetleg mégis valamiféle valóban létezett dolognak, pillanatnak a nyilvánvalósága is az, ami a modern fotótechnika művelet-láncolatainak mélyéről szemünk elé kerül, s aminek nyomvonalán visszafelé haladva esetleg kényes tények birtokába juthat az értelem. Bár ez ma biztosra már nem vehető, ki sem zárható.

A fényképezés kényes ügy tehát, a kattintások eme sűrűsödésének magasában egyre kényesebb, ezért a törvény, engedvén az emberi nyafogásnak, próbál gátat vetni az optikai szerkezetek gátlástalan nézésének.

Az emberi nézés, egyáltalán a képzet, a látás útján való képalkotás, az más. Mind amellett, hogy ha ügyesek vagyunk, talán nem is látható, hogy nézünk, az ilyen képnek nincs nyilvánvalóság értéke, és fejünkből ki sem printelhető. Szavakra konvertálhatjuk, ám az nem hiteles, a nyelv valami másra való szerszám.

Ha például az erdőn át hazafelé tartván megtámadnak, és elveszik tőlem rám bízott, tömött pénztárcátokat, bár számomra nyilvánvaló, hiszen láttam s elszenvedtem, ami történt, a tényt szavakkal, hitelt érdemlőn nem tudom továbbadni. A nyilvánvalóságnak eme hiátusát mások ítélkezése fogja kitölteni.

És nem lehetséges-e csakugyan, hogy a pénztárcátokat annyira el kívánom lopni, annyira akarom azt a pénzt, hogy holmi képzelt rablókkal képes vagyok még magamat is megvezetni?

Vannak ugyan egyszerű benyomások, egyszerű tények, melyeket egyetlen „gondolintással” kétségbevonhatatlanul lehet rögzíteni, s még inkább ilyesmik volnának a történések inverzei. Azt talán biztonsággal ténynek vehetem, hogy út tudom, hogy az erdőn át jövet nem találkoztam senkivel. Ám hitelt érdemlőn ennek a negációnak a nyilvánvalósága sem adható tovább.

Én e gyarlóság örvén képzelődhetek tehát, hazudozhatok is akár, mert neve és személyazonossága nélkül nem hurcolhatok meg senkit – már úgy, ahogyan ő arra kényes :-)

Szavaim elnagyolt leírásából e rezignált tekintetű lányka személye nem beazonosítható. Mire a bio-optikám által közvetített kép elfoglalja helyét az elmémben, már nehéz, sőt, talán nem is lehetséges leválasztani látás-értelmezéseimről: a tény „olvasatomba” és megítéléseimbe ágyazódik.

A puszta nézés jogilag semmi.

Csak néztem tehát ezt az embert, annak tudatában, hogy ez jogállamilag tiszta ügy.

Furcsa persze, hogy nem maradt a dolog annyiban, tehát, hogy irkálok is itten.

Ez talán azért van, mert az ember szereti feszegetni korlátait. Másrészt az is benne van ebben, hogy munkálkodik bennem az értelmezés iránti késztetettség.

Ráadásul, amilyen nyughatatlan vagyok, folyvást virtuális valóság változatokat pörgetek agyamban. Ezekhez pedig, kiindulásképpen valóság kell, megfigyelés, majd pedig megformáló eszköz. A nyelv tökéletes eszköz ilyesmire.

Negyedrészt a kapcsolatot keresem. Nem azt, nem a fizikait, hanem az ember-nemben való összetartozást.

Elmém által hozzá tudok kapcsolódni egy másik emberhez. Működésbe jön a szerepcsere, az együttérzés. Később még jó tettekre is sarkallhat a virtuálisan csírába szökkent szolidaritás. Átveszem, átképzelem magamhoz egy másik ember gondjait, és megoldás felé terelem azokat. Na, csak úgy magamnak, de aközben tartozom valakihez azokkal a bizonyos számozatlan érzékeimmel, s nem csupán várom maflán, hogy e körúton tekergő, sárga jóléti eszközről leszállhassak majd valahol.

Le kellett szállnom a következőnél, így hát úgy döntöttem, holnapra túl lesz ez a lányka a dolgon, holnap jobb napja lesz.

Kinek is? Ja, igen!

Igazából nem tudhatom, demokratikus ország vagyunk-e még, nem történtek-e súlyos korlátozások, mialatt utaztam. Semmi kedvem lesni, követni, hogyan kotor bele a hatalom a maga önző rendje jogán a tehetetlenül villamosozó ember természetes viszonyaiba. Nem fülelek, hogy el ne szalasszam, rejtett kattanással mikor lép hatályba valami.

Napi dolgaink fonalán haladva követhetetlen, miképp kezd az állam kérdezetlenül használatba venni, beépíteni bennünket valamiféle „felsőbb érdek” motiválta, nemzetközi helyzet szülte, ki tudja miféle hatalmi aurával kecsegtető, politikailag alakoskodó, voksunkra kacsintó, de számunkra is üdvösnek hazudott projektbe. Követhetetlen áramlatok ezek, de sejtéseink azért vannak.

Azt is tudhatom, hogy én is csak hallgassak! Én, aki egyben a többiek is vagyok. Tudom, hogy mi, többiekként folyvást a hatalomnál lobbizunk, követeljúk jólétünk és kényelmünk tényeit, ha már társadalmunkat jólétiséggel címkézik. 

Megeshetett tehát, hogy a többiek voksukkal kecsegtetve kijárták időközben, míg itt utazom, hogy az egyik embernek a másikat már nézni se lehessen.

Az emberek valaha nézték egymást, igen. És tudták, hogy nézik egymást. És úgy ahogy el kellett fogadniuk, hiszen mi mást tehettek?

Na, de az nagyon, nagyon régen volt. Akkor még ősközösség, esetleg királyság volt, vagy ilyesmi.

A szemlélet azóta sokat változott. A történelem által meghurcolt nyugati világ egyedei kétarcú… na, nem!... három arcú lénnyé lettek. Nem csak nézik egymást, és nem csupán lesik, mint régen, mint mindig is, hanem modern nézőeszközeikkel nézetik is egymást, következtetéseikkel mószerolják a többieket, önös képeiket a média eszközeivel színesen kitálalják, csereberélik, kikezdik egymás hitelét. Mert versengenek. Ha amaz ugrik kicsit, ezek nagyobbat ugranak. Ha amaz kondérok közelébe nyomul, ezek még hevesebben nyomulnak. Ha amaz zászlókat lengetve színlel lojalitást, ezek még nagyobb zászló után kapnak.

Mind emellett a sokarcú lény több védett teret követel privát szférájának. Követeli a szem elől való eltűnés jogát. Követeli a lakatolás jogát a családon belüli erőszak territóriumának kijáratain. Követeli piszkos tekintete elhomályosítását a tévé beszámolókban.

Eközben mind ravaszabb és mind liberálisabb kommunikációs felületek jönnek létre, ahol különféle kölcsönös szellemi porhintés folyik. Meg üzletelés is mások elorzott privát imázsával. Virtuális kelepcék állítása valóságos elejtésekhez. Megengedem, sokan meg épp a jót látják mindebben. Ám legyen, legyen majd egyszer nekik igazuk.

Az biztos, régen ilyen nem volt. Nem akkor, amikor először szálltam villamosra, hanem még régebben. Akkor még nem demokratikusan, individuális szabadságjogokba mártózva volt szokás meghalni, esetleg csak tönkre menni, arctalanná olvadni ezért meg azért.

Ám annak egyszer vége kellett hogy legyen, mert különben hova tartunk? Ugyanoda?  Hát az milyen snassz lenne!

Úgy hogy ez van, lányok és fiúk. Én nézek, míg lehet s szabad, és firkálok is, míg a hatalmi elgondolásnak sokféle hurka rám nem szorul.

Igen, nézek, na persze, koromhoz illőn, óvatosan és megfontoltan.

Ha jól megfontolom, nem is barna, hanem szőke volt. Szőke nő hosszú nadrágban. Na és nem a mobilját bámulta ám, hanem áhítattal engem, csak nem akartam mindjárt ilyen rám nézve hízelgő dolgokkal előhozakodni.

MAOE Kortárs digitális fotó

Ím, körbe értünk, s mialatt körbe értünk, elégszer említettük:

az önmagukat holmi papírokkal igazoltan u.n. kortárs művésznek mondók el kívánnak különülni valamitől, ami szintén a kor része ugyan, ám ők azt – elrugaszkodásukhoz dobbantó deszkát definiálván - jelenkorinak nevezik.

Az elit kényszeresség mentségére szól, hogy valóban:

a művész ambíció csakis valami máshoz viszonyítva bírhatja rangosító jelzőit, önmagához mérve nem tudni, hol van, fent vagy lent.

A MAOE fotótagozatának október 3-án nyíló Kortárs Digitális fotókiállítása

jelenkori és kortársi egyszerre,

többé-kevésbé a formaesztétikum nyelvéhez kötődik,

de korunkhoz szól és korszerű eszközökkel formálódott.

Megnyitó október 3-án este hatkor!