SZOBORAVATÁS

Elmentünk szellemileg felavatni a szobrot, a mex emlékművet. (Budapest, V. Szabadság tér)

Elménket borotva élén járattuk. Nem szimplifikálunk, de olvasni képes lesz bennünket minden művészet szerető, aki ideológiai és egyéb ebeit féken tudja tartani.

Elég volt odapillantani: a megszállási emlékmű klasszikus szobrászati eleme korszerűtlen és demagóg, miként a hatalmi szándék maga is, ami helyét kierőszakolta. Mi ezt tekintjük főhibának. 

Egészében mintha szószátyár karikatúra lenne, egyetlen keretbe zsúfolt képregény. Az emlékmű által sugallt „gondolat” semmiképp sem művészeti természetű. Az anatómiai megformálás pedig itt-ott anakronisztikusan túlcizellált (leszámítva a karikaturisztikus felhangokat,) az ábrázolási hevület egyszerre mondható histórikusan posztromantikusnak és szájbarágónak. Harsogó szónoklat. Vazallusi tett.

Ezt persze megszokhattuk már, mióta világi a világ. Mióta erősszak-erőt, törvényt, jogot gründol és örökít az ember a hatalmi ideológia ernyője alatt, s felsőbb érdekek nevében elveszejteni kész a másként gondolkodókat, azóta egyre védtelenebb, egyre mihasznábban él a küldetése határait tisztán látó és védelmező művész.

Az itt szerephez juttatott művészt illetően mondhatjuk, kormányzatunk jól választott, illetve, mondhatjuk, hogy a művészet már megint ott hever - Még hozzá önszántából - az ideológia oltárán, ahol szokott. Sajnálattal mondjuk: ezek a fordulatok elkerülhetetlenek. A bronzba öntődés vágyát igen sokba kerül csillapítani.

A műért való alkotói felelősség tekintetében értetlenkedve is közelíthetnénk, hiszen ma is lehetne aszkéta a művész, passzív rezisztens,vagy ma is lehetne dalolva lángsírba menni, ha welszi bárd az ember, de már ki az?

Mégis, térjünk vissza kritikai szempontunkhoz!

A művész maga tudhat, ám a művészet nem tudhat a politikáról, mert ez utóbbi a társadalmi és hatalmi berendezkedés felszíni sémája, semmi köze nem lehet a valóság ráción túli szféráihoz. Az ellentét itt antagonisztikus, ám a körmönfont teóriák könnyen csalják történeti labirintusukba a művészféle embert.

Kevés művész látja világosan - legkevésbé talán, akik most az állami fennhatóságú Akadémia zászlója alá beengedtettek - hogy ha erőszakot vesznek is rajta, a művészet civil intézmény marad, mert a művészi tett, mint atavisztikus emberi indíttatás, a ráción túli valóság megtapintása. Amit így, eredendő elhivatottsággal mond a művész, az el nem tévelyedik, ám a politika és az államhatalom szótárával csak torzítva értelmezhető.

Nem vonnánk kétségbe, hogy a Szabadság téren felvonultatott szobrász tehetséggel született (sőt, ez látható is!), ám a tehetségek szocializálódásuk során, ideológiai meggyőződések istrángjaiba keveredve gyakran elkótyavetyélik a művészi megformálás iránti tehetség obulusát.

Az emlékmű körüli helyzet persze nem parnasszusi magasságokban történőkről referál. A múlt, amibe a kormányzat most holmi tények címén belekotor, már megváltoztathatatlan. Ezért azt, ami a szobrot kezdettől körülveszi, Schiffer Andrással szólva úgy hívnánk, hisztéria. Másrészt negatívumnak emlékművet állítani, furcsa ízléstelenség. Ha mi kormány volnánk, okosabbak lennénk.

Olvassuk a fán kedves ismerősünk, SI-LA-GI szobor elleni tiltakozásnak szánt gondolat-kompozícióját, melyet Arisztotelész észjárására alapoz: „…a művészet, illetve minden etikus magatartás alapja az IGAZSÁG, JÓSÁG, SZÉPSÉG hármasa.”

Nos, ma már az efféle bölcselkedés sem több mint demagógia, a lényeglátás kútjában az eltelt pár ezer év során ennél már mélyebbre ástunk. Tudhatjuk, ha akarjuk, hogy ezek a szavak - igazság, jóság, szépség - tudatilag vetített minőségek fogalomnevei, mely fogalmakat az ember eredendő voltától motiváltan, de még inkább szocializáltsága és mindenkori érdekeinek korlátai között, mindenkori magának definiál, már ha van hozzá hatalma.

Okosabb lenne, ha mi, ártóknak és ártatlanoknak utódai inkább egy élhető, közös jövőn munkálkodnánk, ahol esetleg lesznek majd szobrok is, amik természetesen a művészetről szólnak.

Kóbor poharak

Apró érdekesség a Bulinegyedből

Reggel nyolckor utcáról visszagyűjtött drága söröspoharak várakoznak az értéktelen flakonszemét társaságában a romkocsma bejáratánál.
Sok éve Németországban sétát tettünk két falu kocsmái között a legelőn át. Hazáig öt fűben elhajított fél literes poharat találtunk. Hazahoztuk. Feleségünk azóta rendre összetörte őket (ha nők lennénk, akkor férjünk :-))
Mondják, a romkocsmák először a németeknél, Berlinben voltak divatban, ott aztán elegük lett belőle meg a szemetelésből.
Nálunk még csak most hajigálják szét a poharakat. A romkocsmázásból vajon mikor lesz elegünk?

kreatív buli

Érdekességek a Bulinegyedből sorozatunkban
ezúttal kreatív kirándulást tettünk a VI. kerület felé.


Erőszakos megoldás a Paulay Ede utcában, amire még rátettünk egy lapáttal:

épületes fotók

Az Ibl Miklós bicentenárium alkalmából tisztelgő I. Építészeti Nemzeti Szalonon (Budapest, Műcsarnok) társművészetként jelentős szerepet kapott a fotográfia.

A fotók zöme természetesen illusztráció, sőt, úgyszólván steril szolgáltatás, ám a termeket díszítő, óriási átvilágító dobozokba helyezett transzparens fotókópiák a vizuálesztétika síkján/mezején tisztelegnek Íbl nagysága előtt. Felfogható e néhány tucat óriási doboz egy fotóművészeti kísérő kiállításként is, ám semmi nagy fotóművészeti felfedezés, ilyesmit itt nem várhatunk, ilyesmi itt kéretlen tolakodás volna! A gondolat eme fotókon az építészeti tettekben rejlik, a fotó pedig – nem csekély érdemet szerezve a fotográfusnak - rásegít a térbeli szerkezetek és építészi gondolatok képi síkban való érvényesülésére.

A transzparenciának köszönhető, megnövekedett brillancia nagyon hatásos, ám még ennél is többet nyom a latban az épületek és részletek által ihletett, leleményes képszerkezeti rend, valamint a tárgyi felületek tónusban és rajzolatban hibátlan, ezért nagyon impozánsan ható megmutatkozása.

A fotográfiákat készítők egy része tanult építész, mint az acélos vonalakkal szívesen tündöklő Zsitva Tibor, a dominancia azonban az építészet bemutatása iránt elkötelezett „kívülállók”oldalán mutatkozik. Kiváló régi motoros e terepen Szentiváni János, ám a terepet a falakon és az egyes objektumokat bemutató tárlókban is meglepően sok képpel uralja – megérdemelten - az utolsó egy tucat évben élvonalba került Bujnovszky Tamás, aki a 2012-es Sony World Photography Awards alkalmával a világ legjobb épületfotográfusai közé soroltatott.

Az épületfotográfiák dobozos (nemzeti :-) rezervátumának furcsa lakója/csodabogara lett – egyetlen képpel – Szél Ágnes, ki eredetileg úgyszintén építész volna, ám hosszú ideje már a fotóművészet terén keres utat bonyodalmasan egyszerű lelkivilága megmutatkozásának.

Kell némi szakmai tudás, hogy felfedezhessük az ő különállóságát, illetve rácsodálkozzunk fotószakmailag enyhén szólva „merész” lényeglátására az épületfotózás terén. Az apszis felől tekintvén kiszemelt templomára, lelke minden melegével a távol fent látható keresztre állítja az élességet (talán a kiállítás falait teleirkáló, a verbális minősítések közt kissé pongyolán csapongó Szegő Györgytől bátorítva: "A szakrális funkció összefogó erőt ad a mű létrehozására.") lazán megfeledkezve a mélységélesség előtérben sok kárt okozó hiányáról. Szél Ágnest a látomásértékűvé varázsolás során az ellenfényben tekintett épület szélein mutatkozó kromatikus aberráció sem igazán zavarta. Más fotókon, pedig sok százat vonultatnak fel a kurátorok, ilyesmit nem láthatunk.

Bujnovszky munkálkodásában, bár tömör ars poetikájában nem beszél fotótechnikai kérdésekről, ezek evidenciaként előtérbe kerülnek, s hogy ez mennyire sokat jelent, azt a laikus is megérezheti, de igazán a szakmai értő tudja, belőle vált ki magas tiszteletet.

Bujnovszky épületeteket csak megbízásra fotografál, ám nem feltétlenül leíró képek kerülnek ki fényképező műhelyéből. Hogy munkája során sokkal több regiszteren játszik, mint amennyi itt most megszólaltatható, kiderül abból a néhány fotóból, amelyen hangsúlyozottan megcsillan épületeinek kontaktusa az élettel.

Mindamellett kerüli, hogy expozíciói során emberek kerüljenek képbe. Ez konvenció lett, talán azért, mert az ember látványa kikezdi a térbeli szerkezetek síkba transzponálásának tiszta beszédét. Az építészeti fotó általában nagy mélységélességet kíván, ez az épületek gondolatiságának előtérben tartása valamint a szem és az optika „látása” közötti eltérések áthidalása végett fontos.

Az I. Építészeti Nemzeti Szalon szeptember 7-ig még megtekinthető.

Ajánljuk minden épületekre gondolkodás nélkül kattintó és idegen látvány-értékek elorzásától mámorosodott kocafotósnak, hátha elkezd majd gondolkodni, miután az I. Építészeti Nemzeti Szalonról a "küszöb alatt" jött ki.

Mi a pálya?

Hanyagoltuk sokáig a témát, pedig a fotópályázatok mind több szót érdemelnek.

A gyakorlatias ész furcsa kihívás előtt találja magát, ha a verbális gátlástalanság meg a szavak eredendő értelmének kiforgatása okán belemerül holmi etimologizálásba, mert ugyan már, kinek kell az!?

Pálya.

Sípálya, vasúti pálya. Pályamunkás.

Életpálya.

Pályán vagyunk. Na, mi a pálya? A pálya szélén. Elpályázok innen.

Kétségtelenül tágra nyitott értelmezési terep.

Pályázat.

Ez utóbbinak valamiféle elfajzott rokonaként mutatkozik újabban a fotópályázat (nem mintha az irodalmiak zöme nem efféle volna.)

Pályázz, vagyis kattintgass, mutatkozz! Nyüzsögj nekünk!

Emberhangyák! Hordjátok össze nekünk, amire szükségünk van! Virágok, állatok, épületek, hungarikumok, képi szimbólumok, érdekes helyszínek, hangulatok.

Legfőbbként került a pályáztatók látóterébe mostanában, mint virtuális gyűjteni való, a puszta like.

A kreatív eszközök tömegcikké válása okán sokmilliárd amatőr és dilettáns várja ugrásra készen, hogy szerepelhessen. Mostanában olyan árat kell fizetni ezért, ami virtuális, és éppen ezért van is nekünk dögivel, a lájk, a tetszéskattintás, ami a kiíró oldalán tömegességében hat, a keresettség, ismertség, marketing ígéretesség indikátorául szolgál.

A tömegeket beindító koncepció gyakorta ügyetlen tákolmány.

Itt van mostanában épp a Tamron fotópályázata, minek nyakatekert tematikai magvát nyomban az első szélnek kiáltás után módosítani kellett, mert számtalan félreértésnek engedett utat, és mert azt a látszatot kelthette volna, hogy a fotózás formaesztétikájához esetleg valamennyit konyítani kéne.

A korrekció után körülbelül így parodizálhatnánk a megmaradt lényeget: montírozzatok össze, amit akartok, csak lett légyen szükséges objektív is hozzá, de már szinte ez se fontos, csak nyomuljatok körénk, hemzsegjetek, lájkoljatok!

A koncepcionális kötöttség igazából nyűg, ha az kell a kiírónak, hogy nyüzsgés legyen termékei körül. Márpedig az kell.

A pályázat kiírók legtöbbször megengedik, hogy ezekben a lájkos nyüzsgedelmekben profi fotósok is részt vehessenek. Micsoda megtiszteltetés!

Agyalunk, hogy pályamunkánk egyben a szakmai tudás diadala is legyen, a győztes meg majd haveri lájkhalmazok számszerűségeinek csúcsáról röhög ránk diadallal. Tök mindegy, milyen a fotója. Akinek a legtöbb megmozdítható ismerőse, helyesebben lájkosa (régebben csókosa) van, az nyer.

Na jó, néha akadnak kivételek.

Mi az olvasata a lájkos pályáztatásnak?

Ne kiválni akarj, hanem tartozz a tömeghez, minél szorosabban! Vegyülj el, még mielőtt kiváltál volna! Hallasd egereddel az elvegyülés legpopulárisabb hangját: like! Akkor automatikusan jár neked a látszat, mintha kiváltál volna.

A kollektív lét fogyasztói arculatának szereplői mind cinikusabb fintorral tekintenek a kultúra értelmére. A kreativitásnak - benne a művészetnek - eredendő értelméről meg már hallani sem akarnak.

József Attila? Csak dumált, hogy elvegyült aztán meg kivált volna.

Nem is volt még internet, és nem is volt fényképezőgépe.

szelídkemping

A tévé még nincs a helyén, de a szelídkempingezők már kanapéjukból gyönyörködnek a zebegényi naplementében. Minden bútort lakókocsijukban hoztak. A Duna vize egyébként arrafelé mostanában felettébb tiszta.

Lelki konverzió

Várván a buszra – már hogy én - szálas férfiú nyomult szorosan elém.

Pár forintot, ha tudna… – dörögte, s fokozván a lelki nyomást olyasféle rendőrösen, mindenhová nézett, csak rám nem.

Elővettem táskámból a mérőszalagot, és koránt sem bátran kihúztam szegycsontjaink között.

- Harmincöt forintot tudok adni – rebegtem, s ő hátrébb ugrott.

- Késő – röppentettem tokjába a szalagot. – Next time.

- Ah, such a fine people I have never seen – játszotta ki az idevágó lapot, de már hiába nyomult, kultúrává szelídült köztünk a jellemolvasztó testközeliség.

A busz is jött, nagy árnyékát terítve ránk, tárta már az ajtót, a végső motívum vörös szőnyegét gördítvén elém.

Fekete zen

Ne kezdj kávézni reggel, amíg nem ittál egy kávét!

Fiksön

           a nyárban eltűnők emlékére:

Bermuda háromszög

Még újságíró volnék, ha pályaszéli obsitosként tengődöm is, füstölgök hát kicsit blogmagamban.

Pásztor Albert volt miskolci rendőrkapitány polgármesternek jelölését tárgyalja a sajtó.

Nem tudom, ostoba, gyáva vagy arcátlan csúsztatások azok, amiket a sajtószereplők fogalmazásából kihallok.

Állítólag olyan országban élünk, ahol a hír szent, a vélemény szabad. Csak hát pontosabban miben különbözik e kettő?

A sajtó fogalmazásaiban összekeveredni tűnik a tény, a vélemény és a politikai körmönfontság.

Olyan Bermuda háromszög-féle ez, ahol eltűnik a logika és az értelem.

Tisztába kéne tenni bizonyos, közéletileg létfontosságú fogalmakat. Az alkotmány persze fütyül az ilyesmire.

Pásztor Albert - többször bejátszott összegző szavai szerint - egy bizonyos esztendő rendőrség által birtokolt tényeit közölte. Befejezett jelenként, adatként hangzott.

A sajtó azonban gátlástalanul átírja most ezt a fogalmazást: körülbelül úgy, mintha Pásztor Albert mindenkorra érvényesnek szánt (rasszizmus-gyanús) véleményét hangoztatta volna, amihez természetesen mi is elvitatnánk a jogát, ha úgy lett volna, de nem úgy volt.

Ne lovagoljunk nem létező lovon!

Politikailag kendőzetlen volt ugyan, ahogy Pásztor Albert egy bizonyos, történetesen cigányokat érintő tényről szólott, de csak a jövő döntheti el, hogy hiba volt-e ez, mert a bűnözés elleni sürgető és egyelőre tehetetlen fellépés terepén szólott, ahol sajnos kevés etnikailag álszentkedni vagy politikailag szépelegni.

Másrészt azért is értelem nélküli dolog cáfolni, hogy közügy-e itt ama politikailag kényesnek minősülő miskolci tény, mert a beteg jelen remélt, egészséges jövője felette kell hogy álljon az önmaga belső feszültségeitől beteg napi politikának, ami itt így-úgy pecsenyét remél sütögetni.

De országunk rendképes jövője felette kell hogy álljon az országrend bontó, parttalan életterepben gondolkodó liberális maszatolásnak is.

Leginkább bosszant, hogy bizonyos újságírók, egyre többen, kiknek - bár már csak virtuálisan - kollégájuk volnék, nem csupán a helyes beszéd dolgában, hanem morálisan is nap mint nap lejáratják magukat.

néma vigyázzbanülés

Érdekességek a Bulinegyedből

Hétfő reggel a Wesselényi utcában.

A hétvégén magát kiordítozó ifjúság némán várja a repülőtéri buszt a járda szélén.





Már visszazártak az életen át tartó mindennapokba. Fegyelmezetten tűrik a köröttük tébláboló, kialvatlan GÖELEVENt :-)

Buddha járat

Nappali érdekességek a Bulinegyedből:

Buddha járat
avagy a charca energiák segítségül hívása

delfióka

Pesövé Ofszi új mesét kotort elő e forró nyári hétvégére.

A delfióka meg az óperenciás tenger

  

Élt nem is olyan régen a szocsi akváriumban egy delfin, akinek csak fél uszonya volt, és talán ezért nagy gonosz hírében állt. Ezt a delfint gyakran vitték el őrei sétáltatni, hogy az akvárium többi lakójának s különösen a delfinismeret híján meggondolatlanul párjául szegődött fiú delfinnek kevéske nyugalmat szerezzenek. Legtöbbször a fekete tengerre vitték ezt a gonosz delfint, hogy a sós vízben evickéljen kicsit, elúszni úgyse tudott volna.

Egy napon aztán, amikor a tengerben pancsolt, titokban szült ott ez a delfin egy gyereket, és nagy gonoszságában azt mondta neki:
- Ez itt az óperenciás tenger, ússz amerre látsz, én is itt születtem. – Azzal otthagyta.

A kis delfinnek, ki hibátlan uszonyait máris vígan próbálgatta, nem tetszett valahogy a víz, talán mert túlságosan fekete volt. Kérdezte is a sütkérező rákokat, hogy mit tudnak erről a tengerről, tényleg óperenciás-e ez.

- Na hát persze, igen, szögről-végről már ugye, kis jóindulattal – hablatyoltak a vén rákok, mert illett okosnak látszani egy ilyen kis maszületett előtt. Valójában fogalmuk sem volt, hiszen nem láttak ezek még óperenciás tengert életükben.

Gyanús volt valahogy a dolog a kis delfinnek, ezért tovább kíváncsiskodott. Tisztelettel megszólította a barakudát is:

- Bara, kuda vü igyotye? Ha az óperenciás tengerre, akkor szívesen önnel mennék.

A barakuda úgy tudta, hogy ez itt maga az óperenciás tenger.

- El vagy te tévedve – szólt oda a tigriscápa. Hát nem emlékszel, hogy mi mindketten az akváriumi szállítmányból estünk ki abban a szörnyű nagy viharban? Ennél a karitlan fekete vacaknál sokkal karibb, sokkal szebb a mi eredeti tengerünk.

- Aha! – mondta révülten a barakuda. – Azért van hát nekem folyton honvágyam.

- Akkor tehát teljesen más az a ti tengeretek, és óperenciás is, ugye – nyomakodott közelebb a kis delfióka.

- Óperenciás…, hát gőzöm sincs mi az – válaszolta a cápa.

Nem tudnak ezek semmit. A kis delfin búsan kiült a tengerpartra. Ahogy ott csüggedten homokozik, meglátja őt egy szirti sas.

- Mit búsulsz arany kis falatom?

- Falatod ám az ingusföldi ürge! Én delfin vagyok, ki az óperenciás tengert keresi.

- Láttam azt. Fentről minden látható. Na persze, a te vacak kis szárnyaiddal…

- Úszva próbálnám én azt elérni, csak tudnám, merre van.

- Hát amarra. Azon a nagy hegyen túl már minden óperenciás.

- Igen, - csatlakozott egy holló - ússzál csak ameddig a szemed ellát, és már ott is vagy.

- De miből ismerem fel?

- Ó – mondta tétován és körülményesen a holló.

- Hülye vagy öcsi? – szólt rá a hollóra egy vén varjú, aki szintén figyelte már egy ideje a beszélgetést. – Az Ó túl tömény. A levegőbe is kell kevés egyéb anyag, hogy az ég ilyen szép kék lehessen. Ó per encia, ez a képlet.

- Magyarul encián – okoskodott közbe a magyar csalogány, aki épp két hetes üdülését töltendő unatkozott a szocsi tengerparton.

- Hiába ábrándoztok – szólt egy vén remeterák kagylójából kikönyökölve. - Azon a mocskos szoroson, amibe a törökök folyvást beleszemetelnek, hal élve még nem jutott át.

- Nana! Úgy vagyok én hal, ahogy te – szájalt a kis delfin. – Én emlős vagyok. Átvágok én minden szoroson, csak hogy az óperenciás tengert elérhessem.

Ha tágabbra akarnátok fűrészelni azt a szorost, – nyomult oda egy barnamedve – éppen most szereztem a szocsi bolhapiacon ezt a tigris fogú kardot. Kipróbálhatnánk.

Erre a kalandra mi is kíváncsiak vagyunk – csatlakozott a barakuda meg a cápa.

Éjszaka indultak, hogy feltűnést ne keltsenek. Recsegett ugyan szörnyen a szoros, amint a medve fűrészelte, de a törökök rá se bagóztak. Azt hitték, a tektonikus lemezek köszörülik egymást a mélyben.

Át is jutott a kis csapat, s másnap reggel nekivágtak a Földközi tengernek.

A medve nagyon sajnálta, hogy nem tud úszni, mert időközben nagyon megszerette ezeket a kedves vizi lényeket. Mintha még könnyet is ejtett volna.

- Ne bőgj! – intette le a sas. – Ez a mi hazánk. Hadd menjenek! Nekem nem hitték el, hogy az óperenciás tenger arra felé van. Bezzeg a varjúnak. Eh, a madár már csak ilyen, le se sza...jnáljuk őket!

Azzal visszarepült a magasba. Ott volt neki a határtalan ég. Igaz, hogy Ó nélkül, de encián kék volt az mindenestül.

 

Vizuális kiáltvány

Mivel GÖELEVENnel együtt a bulinegyed kellős közepén lakunk, új sorozatot indítunk:
Nappali érdekességek a Bulinegyedből címmel.
A Nők Lapjában egekbe magasztalták a bulinegyedet, mint magyar világcsodáját.
Szász Marcell mindenféle értelemben formátlan fotói kísérik a szöveget. Úgy látni, egy szabadjára engedett, hülye okosfényképezőgép lőtt mindent, nem is kellett volna személyes aláírás. Okos, azt jelenti, a szakma gyárilag beépítve. Észt, ízlést, formaérzéket viszont nem adhatnak gyárilag.
Ám mit s hogy lőnénk mi?
Inkább alszunk, nem lövünk.
A nappal számunkra érdekesebb. Nem művészileg, hanem szociográfiailag.

Király utcai kapura kiszegezett vizuális kiáltvány:
öntőforma egy átveréshez.

focivébé

Foci vébé van. Ráadásul Maradona kontinensén, Pelé hazájában. Gyakorta kapom magam azon, hogy abbahagytam a fotók fúrás-faragását, és már megint a tévé előtt ülök. Irtó sok perc egy meccs, ám kevés a gól. Pár nappal ezelőtt - még a csoport körmérkőzések szakaszában - hiábavalón szomjazván a gólt, kezdtem tűnődni azon, hogy ebből a párezer egymást szaggató focistából, aki ilyenkor a tévé kamerák előtt megfordul, hányan is lehetnek, akik nekem rokonaim.

Kiderült, hogy egy sem.

Hát akkor meg? Mért nézem én ezeket? Néznek ők engem valaha is? Miben vagyok én érdekelt? Mi volna itt a biznisz, vagy akár csak a lúdtalpasok által besöpörhető gyógypedagógiai haszon?

Az nyilvánvaló, hogy elhatalmasodott a fociban az egymásnak ártó testbeszéd. A gentlemens-futballnak - hogy úgy mondjam - lőttek. Azon kívül ezek a mai focisták elvégezték már az élet összes haldoklásművészeti főiskoláját. Mindenki tudja ezt. Annyit kifigyeltem még magamtól is, hogy a felső testükhöz képest rövid lábúaknak előnyös ez a játék. Alacsonyan van a súlypontjuk, nehezebben borulnak fel (én pont nem ilyen vagyok.) A Messi félék a hórihorgasok által követhetetlenül tudnak irányt váltani. Robben meg, amellett, hogy szélsebesen pörgeti a lábait, még ügyesen csal is. Közelről mutatta a visszajátszás, amikor kijavította a hasraesését, ami először centikkel a tizenhatos vonalon kívülre sikerült. Azt a bíró akkor nem ette meg, de később bekajált egy másikat, ami a szegény mexikóiak számára végzetesnek bizonyult.

A morális problémák felbosszantanak. Na persze, mi a morál? Valami kölcsönösségi viszony az együtt élők, az egy fajtához tartozók, az egy kultúrába születettek körén belül. A modell többféle is lehet, mindig a kölcsönös érvényen van a hangsúly. Világerkölcs viszont nincs, talán elképzelhetetlen, mivel az emberiség kultúrája nem egynemű. Szerintem a rasszok összeférhetetlenségének legfőbb akadálya erkölcsi természetű.

A foci bírók is eltérő morális mintát követnek. Van, ki mindkét oldalon pártolja a durva játékot, a másik meg a sárga lap kifogyhatatlanságában bízik inkább.

Az egyenes kieséses szakaszban már a bennem lakozó filozófust is kénytelen voltam segítségül hívni, hogy ennyi idegen, egymást számomra hiábavalón tipró ember között ne unatkozzak.

Gól az, ugye - és az egész játék erre megy ki - amikor a labda teljes terjedelmével belül kerül a kapu gólvonalán. Ugyanez a teljes-terjedelmesség a kritérium a pályaszéleken is.

Na de gondoljuk csak meg: mi a focilabda? Felfújt, gömbölyű bőrzsák, ami rugalmasan enged a rugdosásnak, alakja folyvást változik. Súlya nem nagy, így aztán kóvályog is a lövés, mint gólyahogyishívják a levegőben.

Ráadásul a mozgásban lévő tárgy éppen valamikori pontosabb holléte a legnagyobb elmék számára is tisztázhatatlannak bizonyult. Ott van Heisenberg, például, aki, ha jól tudom, nem is volt leigazolva sehol. Ő az, aki kis kerülővel arra célzott, hogy vagy a labda sebessége vagy a helye egyszerre meg nem határozható. Vagyis a foci pillanatnyi kiterjedése emberi eszközökkel mérhetetlen, ráadásul a mérés maga, illetve a megállapítás befolyással van a tárgyra. A sólyomszemnek becézett pillanatszimulátor emberi eszköz, ugye. Miért higgyek benne? Nem vallás ez, kérem szépen!

E súlyos megfontolások tegnap oda vezettek, hogy kicsit befeküdtem az ágyba a meccs alatt. A fél szememet is becsuktam, mert a tévém nem háromdé, ugyebár.

Arra ébredtem aztán, hogy összefoglalják még egyszer a legfontosabb kapura lövéseket, hogy visszapergetik, min mesterkedtek kilencven plusz harminc percen át azok a vadidegen fiúk.

Gyorsan bekapcsolódtam. Ez szerencsés megoldásnak bizonyult. Pont az utolsó lövésig tartott ki a türelmem. Ez az utolsó lövés, hál istennek - és állítólag, a bíró szerint - gól is volt egyben.

Ma úgy tervezem, hogy kicsivel még többet alszom, mert a szemem már védett korban van, és majd a Hír-TV-ben meghallgatom, ki győzött.

Hétvégére, amikor a döntő lesz, legyártok egy vudubabát. Van itt néhány kiszuperált kötőtű. Megpóróbálok személyesen beavatkozni.

Nem, nem árulom el, melyik oldalon. A hírekből majd megtudjátok.