2013. december 28., szombat

Állványságrul



 Az állvány – vagy azt megelőző állapotában a fém - a belé invesztált fejlesztés útján meghaladja az embert, még pedig azon nevetséges tény által, hogy eggyel több lába van.
Az állvány fotózni nem tud, egyszerűen csak helytáll, hogy időt nyerjen reszkető kezünk.
Igen, reszket! Miért reszket? Miért mint a kocsonya tetőtől talpig az, aki fényképezésre született?
Mert nem arra született. Itt valami el lett kapkodva.
Az állvány nélkülözhetetlensége rávilágít az ember, mint eredendő funkcióit meghaladni képes teremtett lény mérnöki konstrukciójának hiányosságaira.
A kinetikus és statikus feladatokra egyaránt alkalmas test helyes esetben három lábú lenne. Igen, Teremtőnk, Fenségednek ezt jobban át kellett volna gondolnia, ha már az embert elmével, azaz kíváncsisággal és képzelettel is felszerelte!
A szilárd belső váz jó elgondolás volt, de a rugalmas ízületekben találkozó vázelemek viszonyát bármely adott helyzetben, bármely adott pillanatban tudni kéne rögzíteni, mert az ember érzékei lassúak. Lassan kristályosodik ki az érzéklet bizonyossága.
Őskor, ókor, középkor, újkor, éltünk, fickándoztunk, mint Marci Hevesen. Először a fényképezés feltalálása világított rá Napnál fényesebben, hogy az ember nem fickándozhat szakadatlanul, s hogy fontos adottságok hiányzanak.
Az ember feje alól, ami - mint az artdeco elterjedése óta sejtjük is – teljesen fölöslegesen gömb alakú, hiányzik egy bármely pozícióban rögzíthető u.n. „gömbfej”.




Maga az érzékelés sem egzakt az embernél. Hát még az érzéklet eltárolása! Az ember nem képes érzékleteit egyezményesen kódolt és paraméterezett formában eltárolni. Kritikus pillanatokban smasszerekre van szükség, hogy hozzá lehessen férni az emberi elmében eltárolt információkhoz, amiről viszont már Heisenberg is megmondta az igazságot: nem hiteles. A smasszer közeledése eltorzítja a valóságot.
Egyik ember a másik élményeinek átvételekor mindig is találgatásokra kényszerült. Ám régebben nem gondoltuk, hogy a valóság és a találgatás közötti eltérésnek egyszer majd ekkora jelentősége lesz.
Ha szilárd anyagú tartó szerkezet akad is – funkcionálisan felemás persze, végzetesen hiányzik az emberből az olyan tartó szerkezet, ami nem organikus, aminek kiépülésére nincsenek befolyással fejlődési véletlenszerűségek. Olyan tartó szerkezetre gondolunk, ami kezdettől kész, s ami geometriailag egzakt formaelemekből épül fel. Ami az isteni rajzokkal bármikor egybevethető.
A fotografálás szempontjából értelmesnek mondható emberi szerkezet lehetőségének akadálya a növekedés maga, ami a magzati kiindulástól folyamatosan a véletlenek befolyása alatt áll. Csak mellesleg említjük, hogy a logikailag teljesen fölöslegesnek tűnő növekedés korai stádiuma sanda ártalmakhoz is vezethet (lásd: pedofilia stb.)
Az pedig, hogy a véletlennek köszönhetően esetleg háromlábú ember is születhet, enyhén szólva cinikus érvelés.




Fényképező ember segédeszközöktől eltorzult körvonala














A fényképezés fontosságának tudatában mondjuk: már világos, hogy az ember elcseszett egy valami.
Akinek ekkora fontosságú dologban, mint a fényképezés segédeszközökre van szüksége, az önnön teremtett valósága felett csak szégyenkezhet.
Mentségünkre szóljon, hogy a teremtés kockája akkor már rég el volt vetve, amikor önmagunkra eszméltünk.
Tökéletes ember belőlünk már nem lesz soha. Legfeljebb horribilis ráfordítások árán sikeredhet kezünk között egy-egy terminátor, hogy kacérkodhassunk az újra teremtés gondolatával.
Fotografáló Uraim, és Hölgyeim (sőt, lassacskán már fordítva!) Ne ábrándozzunk! Be kell érnünk a vacak állványokkal és fényképezőgépekkel.


Éjszakai szerencsétlenkedés fényképezőgéppel
















A probléma vázlatos összefoglalása

2013. december 24., kedd

2013. december 19., csütörtök

Fusson, akinek nincs bora

A fotószövetség hagyományos decemberi rendezvényén köszöntők és köszöntöttek találkoztak a Magyar Fotográfusok Háza Napfény műtermében. Egy tucatnyi éppen kerek életkorú szenior. A kifutó generációk. Lassan már az őket köszöntők is sorra kerülnek.



Az elérzékenyült 75 éves Féner Tamás fogadja Bánkuti András laudációját.
















Stemlerné Balogh Ilona fotótörténész örvendezik Tímár Péter magasztaló szavain.
















A 75 éves Benkő Imre hallgatja pironkodva (GÖELEVEN téves színhőmérséklet választása? :-)) Szarka Klára laudációját.











Eifert János 70 éve dacára könnyed táncra perdül, majd térdre borul az életművét méltató szavak hallatán.












Minden ünnepelt öreg kapott egy nevére címkézett palack bort, de az est legkiválóbb üvegében Apáti-Tóth Sándor barackágyas pálinkája volt, amihez - ráadásul - fiatalabban is hozzá lehetett férkőzni.

2013. december 14., szombat

Malackodás

Hétvégi feladványunk nyelvszeretőknek:

Mit csinál most éppen ez a két malacfej? 
Hogy könnyítsünk a játékon, M-mel, K-val, R-rel és S-sel kezdődő szavak kizárva!
Minél kevesebb szóval sikerül kifejezned, micsinálnak a malacfejek, annál közelebb kerültél az első díjhoz (ami persze, sajnos, nem ez a két malacfej. :-)


2013. december 13., péntek

Visszanéztem



Most hogy végre az volt, amire gyúrtam (át magamat a másodikai megnyitóra özönlő tömegen), hogy végre megnyugtató csendbe süppedjenek a falak, és érzékelhessem, mi is ez a kortárs fotográfiai robbantás a Capa Központban, bizony, csalódnom kellett. Kicsit blöffnek hat ez a vetített képekkel operáló kiállítás.
Ugyan miért éppen vetítés? Százszorta macerásabb a vizuális minőség megjelenítése, mint a printelt s pláne a nagyított anyagoknál. Na persze, ha nem a vizuális minőségről, hanem a verbális és egyéb kognitív kommunikáció illusztrálásáról meg a médiaeszközök fitogtatásáról van szó, az más, de erre mi nem szívesen gondolunk.
A vetített képnek monitor dobozokban nagyobb ugyan a brillanciája, mint a fényt reflektáló képhordozóknak, viszont mindenféle ócska tömörítésen esnek át a fájlok. Arról nem is beszélve, hogy az igazán jó fotók brillanciátlan kópiái (még az átkos analóg korban meg messze előtte) egyáltalán nem veszítettek hatásukból, holott nem élhettek a ma lehetséges felhő fehér és bársony fekete szélsőségekkel.
Vetítővászon helyett fehér falra vetíteni, az a mai fényerős gépek esetén nem hátrányos, viszont kifejezetten hátrányos az, hogy a szabadon bekóborolható terekben bármilyen közel lehet menni a vetített képhez, és ilyenkor az alacsony dpi értékű vizuális minőség az erre érzékeny érzékek számára bántón lelepleződik.


A fény tökéletes. Hajszálaink felbontása a projektor fényében.














Bár a legtöbb monitordobozos pályaműnek nincs hangja, holott a hangi társszerző esetleg nevesítve is van (pl. Hegedűs2 László projektjéhez állítólag Esterházy Péter adta a hangot – Gáti György finom esztétikai megfontolás nyomán Peter Gabrielt választotta alkotótársul, oszt hova lett az a hang? – a nélkül is működik, mondhatta az érzéki dolgok iránt eléggé savanyú karakterűnek tűnő kurátor)… mégis, még így is egyfajta diszkrét és permanens hangi zagyvaság tölti fel a tátongó tereket, ama kevés mű hangja, ami általában teljesen fölöslegesen karattyol, dörömböl, pufogtat valamit, és lehetetlenné teszi, hogy a máshol jelzésértékűvé alázott hangerő mellett kivehető legyen, mit is üzennek/üzentek volna nekünk a hanggal.
Lucy Harris Kereszteződési pontok című vontatott pályaművében - ahol egy olimpiai stadion építészeti vonatkozású elemeit vizuál-ellenpontozza valamiféle vívóeszköz (kard, tőr – nem értek hozzá) aminek hajlongásaihoz néha érdekes szinkronban csellóhang is társul - a nulla közelébe nyomott hangerő okán csak annyira érdemes elmélyülni, mint mondjuk, forgalmas útkereszteződésben a zebrán meditálni.
A vetített állókép előnyös némely dolgokban: eltűnhet egy adott pillanatban és átadhatja helyét egyéb más képeknek, vagyis több szerző osztozhat egyetlen monitoron. Persze, minek ez, ha itt-ott meg nagy semmik tátonganak a rendelkezésre álló falakon? Másrészt meg van abban valami értékfosztás is, amikor valamelyik magát érdemleges alkotásnak mutató állókép szemünk előtt letúródik a színpadról egy másik által.
A másik előny a vetítés esetén a dramatika, a minősített időben kibontakozó történések. Néha látni itt pár másodpercet megérő, rábólintásra érdemes „fejleményeket”, poénokat, ám ezek a művek aztán órákon át csak makogják ugyanazt az egyetlen poént, konceptuális ötletet. Mi mást tehetnének? A művek párhuzamos bemutatása azonos térben meg az installációk között, egymásról egymásra ide-oda verődő fény (ami a művek mellett található ismertetések olvashatóságát persze egyáltalán nem szolgálja kielégítőn) alkalmatlanná teszi e kiállítási formát dramatikai fejleményekkel élő kompozíciós formák kibontására.
Talán ezért is tendál az alkotói felfogás az otthagyható látványokban való gondolkodás irányába. A legtöbb vetített hogyishívják (óvatosságból használjuk e kifejezést, mert például Károly Sándor Áronnál ugyanaz a lapozgatás slideshownak neveztetik, ami Drégely Imrénél installáció névre hallgat) szóval, a legtöbb vetített pályamű, illetve pályaművi elem csak egy hang nélkül ácsorgó kép.
A díjnyertes Origo csapat próbálta bonyolítani megmutatkozását. Különtermében itt ott láthatók kinetikus elemek, de elég ritkán. Szakadatlanul néz egy óriásira kivetített néni a padlóról a lábunk közé, az egyik monitoron meg egész nap ledöntve tart egy birkózó egy másikat. Érződik a sokféle monitoros megjelenítésen, hogy tocsogott a népszerű Origo csapat a keze ügyében hónapok alatt felhalmozódott sok mindenben, ami monitorra született kép lévén, természetesen jól vetíthető is. A dokumentum hogyishívjákjuk viszont, amit a falra nyomnak, (még hozzá jó nagyban és a denzitásromboló teremfényre rá sem hederítve) bár ne lenne vetítve, mert dokumentumfilm alakot ölt: pár összecsapott fotószekvencia lassú lapozgatása közepette vágatlanul csacsognak, hallatják locsogó hangjukat akárkik érdektelen hétköznapiságú akármiről, megcsúfolva az évtizedek alatt bevált, kicsiszolódott és érdemesült filmi műfajt.
A drága és óriási monitorokat leterhelő pályaműveket, melyek valamilyen olcsócska ötlet felvetésén csámcsognak, vagy gyermeteg kérdésekkel próbálnak kupálni valamicskét rajtunk (mert ugye, nélkülük semmi épületes, semmi civilizációnkat előre vivő nem jutna eszünkbe) és gyermekes narratíváikat illusztrálgatják unalmasan, esztétikailag alaktalanul (Erdős Gábor Milicista halála mátrixa), nézni csak igen kis mértékben érdemes. Sok helyütt elég lenne elolvasni a fülszöveget, a narratívát, valami ilyesféle bevezetéssel: „Képzeljétek, nekem meg az jutott eszembe…” – már ha ez a szöveg nem borulna olvashatatlan sötétbe.
A figyelemre méltó vizuális élmény ritkaságszámba megy itt. Egyik közülük Mátrai Péter Sötétkamra című végtelenítve pergő videója, ami még egyenesen felemelő is, ami még érzelem és gondolat ébresztő is képes lenni, ha a narratívájába foglalt körülményeskedő önigazolástól eltekintünk.
Sam Jury Napközben című vetített filmje is ilyesmi. Esztétikailag szóra érdemesen megformált, titokzatos, szállongó foszlányokkal filterezett képi szövetével méltó arra, hogy várjuk, hátha jön itt valami megrázó végkifejlet, és bár ilyesmi nem jön, nem bánjuk meg, hogy a látvány valahogy nem akarta feltárni „a társadalomnak a traumához és traumatizált eseményhez való viszonyát”, holott a kisérő szövegben kifejezetten ezt ígérik nekünk, sőt még azt is pontosan megmondja az alkotó, hogy miként kell látnunk szemünkön át az agyunkkal.
A már említett Hegedűs2 László megajándékoz bennünket néhány esztétikailag fejlettebb képátúszással. Erre már szinte kedvünk lett volna azt kiáltani: „Nocsak!”
Nem sok persze mindez. Mert azért, hogy itt tudjuk meg valakitől, hosszas maszatolások közepette, hogy mi a párkapcsolat… nos, azért nem érdemes élni, és akár csak egyetlen kilométert is elmászkálni otthonról.
Türelmünkre erősen apelláló érdemek alapján falra került két művel is Csontó Lajos, aki mint általában mostanában, szellemi és érzéki éhenhalásra kárhoztatja a végtelen lassúsággal előszivárgó és igen elvont mondandója előtt hosszabban ácsorgókat. Szerinte vagy valaki szerint a csontói „szöveg és a kép állításainak, olvasatának szövevénye lebegtetett marad”, továbbá „a kép-szöveg viszonya a ki nem mondott, rejtett utalások rendszerét teremti meg.” Nos, ami az utalások rendszerét illeti, nem hathat-e ugyanígy egy táj empatikus vagy figyelmes szemlélése, ha a filózásra eléggé fogékony az ember. Radásul, amit olyankor „lebegtetünk”, az mind-mind a sajátunk.
Itt említjük meg a tévedés jogán, hogy felfigyeltünk már korábban egyféle szimbiózisra, amikor az alkotni tehetségtelen, de fékezhetetlen elme rácsimpaszkodik egy művészre és magyarázni kezdi annak műveit, teóriát gyúr amannak csapongó mozdulatai mögé, aminek a művész persze örül, hiszen őt emelik egy feltűnően kacifántos piedesztálra.

Persze, szerencsére, végül mindig van mit díjazni, ha díjazni muszáj. Ez a legkönnyebb, mert mostanában az általánosan eluralkodott forma- és értelembontás okán az értékelő kontraszelekció egészen jól összetéveszthető a szelekcióval.
És ismerjünk már el valamit! Szőnyi István díjnyertes képsorozata (híres Capa fotók a ma divatos etikai túlbuzgósággal arctalanítva) felvet és érzékletessé képes tenni egy fontos, mai, jogoktól agyonterhelt valóságlátásunkat érintő kritikai gondolatot. Talán ezt a gondolatot is több lett volna egyetlen képpel elmondani, mert a bemutatás – filmvetítés lévén - az időben pereg, holott nincs semmiféle dramatikai fejlemény. Csak azért kaptuk ezt most így, falra vetítve, mert most ilyen pályázatot írtak ki, amin a szerző meg, ugye, okvetlenül szerepelni akart.
Igazából kicsit el is ment a kedvünk mindenféle vetítéstől. Na de talán majd még visszatér!
Addig is legyünk reálisak! Most ez van. Jórészt tehetségtelen, ám ambíciózus agyalóknak egymásthülyítése, ez van most, láthatóan még jó ideig. És mert ennél még rosszabb is jöhet majd azután, csak ne siettessük a dolgokat! Tekintsünk messzire. Élvezzük a szivárványt a bánatos üvegfalakon túl!
Ránk is szükség van persze, hogy ezek az agyalók legitimáltan elszórathassák magukra a milliókat. Kicsit röstellem is, hogy hosszú órákon át egyedül ődöngtem teremről teremre.
Ja, nem! Bocs! Ott volt egy teremőr is.



Ráadásként még néhány érdekes narratíva:




2013. december 11., szerda

Szív-ármány

Csak imént fedeztük fel, hogy míg a semmi ágán ült szívünk, a kis GÖELEVEN a minap támadt szivárványt nagy ravaszul mégis csak lefotózta.


Most aztán semmi és senki le nem vakarhatja rólunk, hogy úsztunk az árral.

2013. december 7., szombat

Whiskey és Vakarcska



Lehetett fél öt is, amikor odaértem. Télen ezt már estének nevezzük. Alighanem rőt fény öntötte el a Duna parti toronyházakat, amiről a színtévesztőnek csak sejtése van, de tudhatja, hogy ez az, amit a színlátók kajálnak. Előkaptam hát GÖELEVENt.
- Szaladj gyorsan az erkélyre és fényképezd le a szemközti házat, míg előkészítem a whiskyt – mondta Vakarcska nyomban, ahogy beléptem.
- Már megvan – feleltem kifelé kászálódván Vakarcskától kapott pompás bőrkabátomból.
- Ezek a férfiak! Mond az ember valamit, hát azért se csinálja.
Kimentem neki az erkélyre, hogy ne morcoskodva induljon a whiskyzés, pontosabban a whiskey nyakalása. Jack Daniel’s, a legpompásabb nedü, amit Tennessee-ben párolnak, olyan drága, hogy Vakarcska ilyesmit csak a kedvemért vásárol sajátmagának. Már csak félig volt az üveg, de mondhatjuk optimistán is: a fele még megvolt.
Mindenek előtt nyomult azonban most utánam az erkélyre:
- Azt a szemközti házat, nem látod? Reggel azokon az ablakokon olyan fantasztikus padlizsánba oltott sárga fény szokott áttörni….
De most este volt.
- Innen jó, gyere a másik oldalra, hogy az a villanypózna eltakarja a szemetes konténert. Tessék azért se jön ide!
Egyet sem lőttem. A Duna parti nagy ház nem látszott innen, és nekem itt csak egyszerűen este volt.
Vakarcskának nincs fényképezőgépe. Néha nyúlkál az enyémért bizonyos rendezvényeken, mert hiányérzete van, mióta a királyi Nézedvagyaszemedbetömjem?-től nyugdíjba küldték. Majd egyszer talán kap egyet D-Vektortól vagy Pesövétől, ha már elegendő whiskyt töltött belénk.
Na, ez cinikus. Kedvelem, sőt, tisztelem Vakarcskát, mert rendezett elméje van. A maga hidegségét jól-rosszul sejtő, kegyetlen elme. A fényképezés nem való neki, mert a szakmát már aligha táplálja be, s egyébként is, főképp instruálni szeret egy másik embert, akinél a masina van, és folyvást dühöng, hogy őrá már megint nem figyelnek.
Viszont nem bírja ki, hogy jó, sőt, egyenesen jóságos ne legyen. Valahogyan engem nézett ki e célból magának.
Könyörtelen tisztánlátását feloldotta most a whisky közelsége. A Keith Richards kortyolásaitól tetemesen továbbhíresült Jack Daniel’s. Ha nem Tennessee italról lett volna szó, töltés után vonalat húzunk az üvegre, sőt, dátummal és aláírásunkkal hitelesítjük a helyzet távozásomkor érvényes állását, de ez most hiábavaló lett volna: Vakarcska már az első kortynál akkora áradozásba kezdett, hogy tudhattam, mihelyt kilépek a lakásból, azon fog tűnődni, nem ivott-e egyetlen kicsi korttyal a kelleténél kevesebbet.
Miközben Keith Richards csodálatosan elpiált életét ragoztuk, teljesen beesteledett. Ez megnyugtató volt, a fotózást ad acta, félre tehettük. GÖELEVEN agyára ilyenkor úgyis zajfátyol borul.
- Azért majd mutasd meg, mit fényképeztél – ez volt az utolsó szava, amikor a szűk lépcsőház takarásába kerültem.
- Naná! Nektek, színlátóknak csináltam.
De tényleg! Magamnak, züllött lényeglátónak ilyesmit nem kattintanék.


2013. december 3., kedd

C mint CAPA

December 2-án a kormányzat hathatós támogatásával és Balogh Zoltán miniszter jelenlétében megnyílt a Capa Kortárs Fotográfiai Központ a budapesti Nagymező utcában, az Ernst Múzeum helyén. A nyitó kiállítást a vetített képeknek szentelték.
Hááááát... az őrületes tömeg és az őrületes zenebona közepette nehéz érdemleges értékelést adni, erre tehát még visszatérünk. Most néhány, az esti élményhez méltó kompozícióval köszöntjük az eseményt.


Kőrösi Orsolyának, a Capa Központ igazgatójának szólalása

Féner Tamás értékteremtő szavai













A közönség őrületesen figyel












Jobbról balra: a miniszter, az igazgató meg a kurátor












A fődíjas a Budai Rajziskola fotográfiai szaka















Az Origó díjat nyert fotórovata kifekszik saját vetített képe alatt











A közönség saját bőrén tapasztalja, milyen nagyszerű a vetített kép.











Részünkről a díszvendégek:
öreg Kodak Carousel diavetítők kérkednek nagy vonalfelbontásukkal









2013. december 1., vasárnap

Tárlatvezetés

Legutóbb feltett találós kérdésünkre kevesen feleltek. Közülük egyetlen egy azonban helyesen. A beígért sorsoláskor sajnos a mi nevünk került ki a kalapból, de hát ez az élet: veszteni tudni kell.
Most, vasárnap lévén, közreadjuk Halmai Margó találgatását, ami felér egy pompás tárlatvezetéssel.




Itten láthatók kérem Pesövé Ofsziék fehér klepetusban, keretbe foglaltan, rendezői jobbjukon besüt egy misztikus fényköteg, melyet szovjet fénynek neveztünk nem is olyan rég az elvtársi képeken. Mindettől reflexszerűen benyomulna tenyerünkbe a vastapsra ingerlő viszketés, ha...
HA nem volna árulkodó jel, hogy a szovjet fény a rendezői jobbról ömlik lávaként, mely irányból köztudottan a negatív jellemek szoktak a színpadra áramlani. Mondanánk, hogy jó lesz vigyázni! Ez óvatosságra int: Pesövéék már megint csavarni fognak egyet, egyikük már megint el fogja szipkázni a hóttzicher kapaszkodót a markunk elől. Tehát, elvtársak, csak gyanakodjunk! És szimatoljunk...
Nyugtalanító például az a döglött artéria-színű kábel is, amelynek ki- és bemenete bizonytalanul, mit bizonytalanul: baljósan lebeg a térben a szovjet fény adszorpciós közegében.
Pesövé Ofsziék valószínűtlenül megnyújtott gótikus alakját kórházi lepedő fedi, melyet klepetusnak kellene értelmeznünk, de hát kérem, illúzió ez is; ezzel a "mintha" izével persze, hogy megint csavarni akarnak egyet, most - képzavarral - éppen egy maréknyi homokot a szemünkbe, hogy jól elvakítson.
Lábuk vonala anyagszerűtlen, mozdulatuk - kikapcsolván a gravitációt - súlytalan lebegést kölcsönöz Őkirályi Többesüknek.
A karjuk, kézvonaluk felsejlik a klepetus-lepedő alatt, és kérem, azt sem lehet tudni, készül-e valami hirtelen merénylet, esetleg a saját jelentőségük teljes tudatában fonták össze karjukat, netán valakik már korábban megkötözték azt a kényszerzubbony-klepetus alatt.
???!!!
Most a klepetus paravánná lényegül, belőle kibábozik éjszakai öltözékük, horribile dictu: a PIZSAMÁJUK, hogy jól összezavarjon, ne tudjuk meg, mi folyik itt: hevenyészett trehányság, játék, készülő jelmezcsere, vagy jól kitapintható tudatkettőződés (négyszereződés :-D).
A tekintetük nyugtalanít, a vesébe és azon is túl lát.
Nincs mese, nincs kibúvó, hazudni tilos.
A játék meg kizárólag az ő privilégiumuk. :-)
A kép színvilága a befejezettség nyugalmáról biztosít. "Döntésünk végleges" - ezt a kinyilatkozást várod tőlük, de egy percre se hidd el, hogy ez így igaz. Nemcsak a nyugodt kék-fehérbe belefeszülő bal-függőleges vörös felkiáltójel miatt: nem, hanem azért is, mert a jobb oldali vörös ajtókeretet szinte benyelik a szovjet fény pulzáló csóvái. Állítás - tagadás - megsemmisítés. Ez a környezet és a háttér logikája.

S most vissza az egyes szám első személyhez:
Hősünk, aki csak látszólag áll statikusan, valójában bármely irányba, bármikor és bárhogyan mozdulhat el.
Mint látható, a legjobb modell ebben az esetben az ember maga, aki a kamerával önnön-magát veszi célba, hogy az alany és a tárgy eggyé váljék.
Dráma? Játék? Drámajáték? Kiderül majd úgyis.
Vagy nem.

Olyannyira komoly ügy ez, mintha eltökélte volna, hogy ő aztán már blogbejegyzést nem ír többet. Nem, nem és soha.
Aztán persze majd beindítja a gépezetet: BLOGDOGVAGYOK.
:-)