több mint terc

búcsú az ősztől
avagy
kétszólamú október délután
Zenére fogékony szemeknek és fotóra fogékony füleknek :-)

Fotóhónap

A Szövetség által szervezett és védnökölt, mintegy hatvan kisebb, nagyobb tárlatot felvonultató fotóhónap nyitó kiállítása a Fuga (Budapesti Építészeti Központ) két alagsori helyiségébe szorult, és elég hangulattalanra sikeredett. Vegyesfelvágott. A levezető „lépcső-szimfónia” egyenesen blőd. Egészében trendi kortárs zagyvaság, különféle vízcsapból folyások, makacs semmitmondások, ahol mindenki megússza, mert két lépéssel odébb már egy másik szerző viszi el a balhét, aki aztán ugyanígy szerencséltetik az ide látogató zordon pillantása előtt. 

A sok hűhó a kiállítótér felé vezető lépcsőházban

Családi fotózkodás a kislány nagy műve előtt











 

Mint látható, a rám sokak szerint jellemző építő elemzésvágy és békés tolerancia úgy hullott le rólam e csöppet sem szent helyen, „mint ruha másról a boldog szerelemben”.

Na persze, akad, kivel kivételt illik tennem: Erdős Gábor Caravaggio stílusát és szellemiségét parafrazeáló fotója tiszteletre méltó mesterségbeli és esztétikai elhivatottságot sejtet. Gondolatilag is figyelemre érdemes, itt végre túltekinthetünk a már unos untig nézett konceptuális köldökön. Ambrits Tamás hat darab 60x60-as fekete-fehér formajátéka, jól hangolt szürrealitásával ugyancsak túlmutat lelemény és technikai igényesség dolgában a kortársilag sulykolt, oly sivár vizuális locsogáson.

Pontosan kielemezhetők lennének a kortárs fotográfia vizuális kommunikációba belebetegedett állapotának sajátos vonásai. Ezekről talán majd máshol, valamelyik komolyabb fórumon, vagy talán majd soha!


 

Egy szinttel feljebb más szférák zenéje: a nagy konferenciaterem falain Zsitva Tibor építész-fotográfus egységesen tördelt, méretes poszterei sorakoznak: jó pszichológiai érzékkel elkapott építész „arcok”, egy-egy, sok megfigyelés nyomán rekonstruált pillanat, formailag játékos helyzetek és nézetek, a poszterek alsó vonalában az építészek munkáiból elénk tálalt épületrészletekkel, precízen aranymetszett szerkezetben. Zsitva Tibort a szakmában a legjobb építész-fotográfusként emlegetik. Technikai precízsége mellett gondolatai igényességét sem lehet kétségbe vonni.

Zsitva Tibor önarcképe

Az impozáns kiállítási összkép kollektív munka gyümölcse.
A technikai perfekciót Pálffy György performálta, aki a híres Tóth József Füles után most már Zsitva Tibornak is a második jobb keze. 

Zsitva maximalizmusa mellett másik nagyszerű vonása, hogy imádja az Unicumot. Készített is magáról egy portré parafrázist a békebeli Zwack zománctáblát megidézve. Ezt a Cég a mai megnyitó alkalmából pár liter Unicummal honorálta. Jó volt ott lenni, igen!

A képen a szintén ott lévő, szintén építésznek tanult, és úgyszintén fotográfussá lett Szél Ágnes látható munka közben. Elégszer meg nem dicsérhető jellembéli vonása e megnyitón is szembe ötlött: ő nem az Unicumot, hanem azt a vacak pezsgőt szereti.



Középen feltehetőleg az ezoterikusokra jellemző, láthatatlan harmadik szem látható.

forradalmi sajtótechnikák

Október 23-án tettünk egy hazafias sétát GÖELEVENnel, hogy lássuk, hogy dolgoznak ilyenkor a profik.

A demonstárció legelejét megelőzi egy sajtózsibongó, amit a felvonuló tömeg tol maga előtt.

A modern tudósító a zsibongóval tovasodródva laptopba tölti kattintásait, interneten továbbítj a szerkbe, és ha jön a válasz, hogy oké, tíz perccel a start után már csomagolhat.

Divatba jött a mobil magasles

Kemény hivatás ez. GÖELEVEN úgy látta, hogy, sajnos, a nők a fotószakmában határozottan elférfiasodnak

haikuról

Japán költészet

termékenyítően hat

más kultúrákra:

Fehér haiku

csordul ébenfekete

verslábak között.

Ommázs á

Képi rím és egyéb történelmi nézőponty-választások Gáti György tiszteletére, aki már megint megajándékozott egy szállóigével: "A kecske is, de a káposzta se"

egyébként a barátom a következő szállóigét gyűjtötte még be nekem valaki T-shirtjéről:

SHOOT FIRST, PHOTOSHOP LATER!

Szerintem Isteni - mondaná Füles - ezt tette még hozzá barátom, ez a kérészéletű.
(némileg joggal, mer' az, az a másik meg mindig örül, ha valaki lebukik :-)

Na, de nem én, mer' a fenti képi konstelláció, úgy, ahogy az lényegében van, egyetlen lövésből született.

(egyébként a legeslegTSHIRTebb agyúaknak üzenem, hogy a szoftverek mai fejlettsége mellett fordítva - PHOTOSHOP FIRST - is lehetséges, de akkor a SHOOTra igazából már nincs szükség - ami persze jól jöhet a zimankós téli napokon.)

fotóképregény

Őszi dal születik

avagy a verselés hét próbája

Az őszi vers alighanem bús - legalábbis, ha nem tejfelesszájú már a költő, ezért ennek megfelelő verslábat kell érvényre juttatnunk. Esetünkben ez a jabumsz lesz. Ti-tá, ez a jabumsz ritmusa.

(Választásunk magyarázatra szorul! Igaz ugyan, hogy verslábként a sponders lenne nekünk való, tátá, mert hangzása ősziesen vontatott, de az esztéták erről valahogy nem akarnak tudni: mindig holmi jambust ajánlanak, ami pedig nyelvbotlás lehet, mert ugyan miért tá-ti a neve a ti-tának?)

A mi jabumszunk szép muzsikája végett időmértékes őszi verset fogunk írni.

És most jöjjön a téma! Nos, versünk tengelyében mi más, az ősz szó áll, bármit írunk, ez a szó fog dominálni.

Hálót nem sző az őszi pók,     tá-tá-tá-tá, ti-tá-ti-tá, ahogy imént eltökéltük.

Szárnyat nem bont az őszi légy…

Még csak a második sornál tartunk, de már minden olyan szépségesen lüktet és ráadásul igaz is. Ez veszélyes, annak, ki a vers értelmére is szívesen figyelne, szinte kezdünk unalmasak lenni. A harmadik sornál szükség lesz tehát enyhe szellemi fordulatra:

Hálót nem sző az őszi pók,

Szárnyat nem bont az őszi légy,

letörve már a tengeri,

kardot nem ránt az őszi hal...

Az érzéketlenek már száguldanának is tovább: tá-tá-tá-tá ti-tá-ti-tá, ám itt pár dolog nem stimmel. Lám, már a butácskábbak is felfigyeltek! Igen, kicsit erőltetett a képi áttétel, a tenger és a kardhal összetartozása irányában való célozgatás, "letörve már a tengeri, kardot nem ránt az őszi hal..." valljuk be, az időmértékelés is sántít, és az eredetieskedés miatt teljesen megfeledkeztünk a rímelésről.

Ja hát persze, a rím! A rím alatt a sorvégi magánhangzók rokonhangzását értjük. Bor- sor, kabát - takács. Nem könnyű ám jól csengő rímpárt találni! Aljas dolog e problematikán úgy győzedelmeskedni, hogy mondjuk ugyanazon rag a rím: -ban és -ban. Ezért már az ókorban is kólába fojtás járt.

Nálunk mi is volt imént a helyzet?

Pók, légy, i, hal. Ezt halljuk a sorvégeken. Ezek nem rímei egymásnak, sem egyenesbe, sem keresztbe. Mit nyújthatunk márpedig az időmértékre süketeknek? Csakis rímet! Elcsesztük tehát! Sebaj, kezdjük kicsit másképp, nyomban egy pompás keresztrímmel!

Kardot nem ránt az őszi pók,             miért, talán ránt? ...hát akkor meg?

Orrát már törli vén szipák,

vírus még nincs, csak taknya lóg.

Dinnyét nem lenget őszi ág.

Hááát…! keresztrím megvót, formailag tehát jó, az elégedetlenkedő dinnyecsőszt meg majd később belevesszük a versbe. Kezdetben nem lehet minden tökéletes.

Nem szán fecskét az őszi ég   

(Micsoda kép! Száz évvel ezelőtt mindjárt sírnánk! Annyira ősz tud lenni, ha ősz van, hogy már a fecske is kivert kutya! Ma is igaz ez, mégis, a 21. században kicsit már giccsesen hat.)

Egyébként: Nem tudom, figyelik-e az olvasók, mennyire nyomatékos lüktetés van e példaként felhozott sorokban. Nos, igen, következetesek vagyunk, az időmértékes verselés fülbemászó vizein próbálunk járni.

Nem feljelentésként mondom, de más költők (más mosópor, más festékbolt) - míg mi itt időmértékkel vackolunk - egész kötetnyi sorhalmazt hordanak össze, pusztán a szótagszámra és a rímre, a hangsúlyra és a szerkesztőkkel való barátkozásra ügyelve:

Nyári napnak alkonyulatánál,

megállék a kanyargó Tiszánál,

ott, hol a kis Túr siet beléje,

mint a gyermek anyja kebelére -

ki ne ismerné e verset. Nos, e költői sorokat a rím tartja kordában. Ezt nevezzük hangsúlyos verselésnek.

A sorokba foglalt szótagok száma versenként vagy akár sorpárokként is különféle lehet, de a vers egészén belül konzekvensnek kell maradnunk. Versláb helyett néha az ütem dominál:

Harminckét éves lettem én -

meglepetés e költemény.

Csecse-

becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

magam

magam.

Harminckét évem elszelet,

s még havi kétszáz sose telt.

Az ám,

Hazám!)

Ez XX. századi vers! De már a 19. században is akad előképe ennek: sokak számára ismert: Petőfi: a Tintásüveg.

Mi is próbát tehetünk a hangsúlyos verseléssel, először csak kordában tartott szótagszámokkal, ahogyan például Petőfi vagy Arany János végigverselte egész életét, és micsoda sikerrel!

Ne feledkezzünk meg azonban kutyaütő költőinkről sem, akikből, hogy egy híres másági művészt idézzek: "...akadt mindig nálunk dögivel":

Leszáradt a fél törzsem, szólt az őszi fa.

Hoznám a baltát, csak nem emlékszem, hol van.

Tudja persze, hol van, de a hangsúlyos versbe pistult költőt főképp a rím érdekli.

Meg kell jegyezzem: a költők komiszabbja direkt provokálja fülünket a szóhatárok semmibevételével, leszáradt a fél törzsem, szólt az őszi fa . Ez mintha nem is verssor lenne. De, de, kiált sértett megvetéssel a költő, és gondosan kiszámolja nekünk a szótagokat.

Leszáradt - a féltör - zsemszólta -zőszifa - Négyszer 3 = 12. Hoznáma - baltátcsak - nememlék- szemholvan. Ez is 12! A szerző elszámolási cetliket dug az orrunk alá, ha zátonyra vitt ritmusérzetünk miatt még tovább is parnasszkodni merünk.

Hogy a fa és a van nem szépen rímel? Igenis mindkettőben ugyanaz az a magánhangzó van!

És tényleg miért vagyunk kicsinyesek? Hát hülyére keresi magát szegény költő ezekkel a sorokkal? Aligha. Egyetlen öröme a költői szabadság. Úgy rakja a szavakat, fittyet hányva a mondatbeli szórendről tanultakra, ahogyan akarja. És ott van még neki

a szabadvers is, ahol nem hogy szótagszám, de még rím se kell. Az észjárás, a szóképek és a bújtatott-lebegtetett mondatrészi viszonyok teszik a vájatlan fülűeket igencsak feldühítő sóderhalmazt verssé.

Na igen, írhatnánk szabad verset mi is. Egy ideje bárkinek szabad szabadverset írni.

Ez tehát az a forma, ahol a közlés nem köznyelvi rendben zajlik:

Ha például azt mondja a bunkó, hogy "Hoppá, itt egy zsernyák? De ugyan már, rendőr elvtárs, csekket akar adni, nem is léptem át a záróvonalat, ne izéljen má!", akkor a költő ezt valahogy így mondja:

Másmilyen minden, mi volt.

Régen nem állt itt fakabát

saját levében pácolódva.

Tudom, mi felkent enigma ez,

léptem már át, hágtam is rá,

de most, na nem, álságos

elv társa, mondja már, mi tévügyben itt?

Ziháló esőben mi bánatsárga cetlit nyújtogat

felém, mintsem felnyalta volna onnét eme

isten- és alkotmányellenes záró izét?

Fizesseeeek?

Miféle kocsonyás végkifejlet ez?

A szabadverselő költőt a rapszodikus szórend és a sortördelés mellett a kidülledt tekintetről lehet felismerni, amivel az őt elutasító szerkesztőség padlójára köp.

Na, ilyeneket mi most nem írunk, bár látom a tehetséget a szemekben. Maradunk a mi kedvenc tá-tá-tá-tá – ti-tá ti-tá ősziesen lüktető formánknál:

Nem bont fecskét az őszi szél,

Hálót nem sző az őszi pók,

Nyálat nem húz az őszi csók,

cókot nem hord az őszi mók...

Hááát... így lőttök ti. Túlságosan koncentráltunk a rímre, egyáltalán a formára. Igen, igen, a cókmókot szedni szokták, nem hordani, tudjuk, de most mégis tegyünk engedményt a forma, a versláb javára. Vájt fül megbocsátja, de máskor persze jobban vigyázzunk!

Gátat nem bont az őszi víz  (micsoda mélységek! És még csak nem is giccs!)

Nem ver hullámot őszi hal…

Szép ez, de az előbb is már majdnem ráfaragtunk a leíró közhelyekre, most kell a merész fordulat:

Gátat nem bont az őszi víz,

Nem ver hullámot őszi hal,

Nyelvet nem ránt az őszi csók,

Nyálról nem szól az őszi dal.

Hoppá, itt megint nem stimmel valami! Na, ki figyelt? Igen, igen: nem nyálról, ... hanem nyárról nem szól, az kéne inkább ide,

Na és még? -   Hát a rántott nyelv nem csók által készül. A rántott nyelvet sütik!

Ki vette észre? Igen, mindenki? Nagyszerű!

Nyárról nem szól az őszi dol,…

- mi? dol? hogy jött ez ide?

Szemléltetése ez annak, hogy bármennyire is koncentrál a költő, mellécsúszhat az ihlet. Olyankor esnek meg ilyesmik. De ne feledjük, jó költő nem hátrál, most már azért sem!

Nyárról nem szól az őszi dol,

Box Wachs cipőn, ott meg Sidol.

(Látjuk? Ha van költői véna, az ember kivágja magát, két sorral máris gazdagabbak vagyunk!)

Ennyi sikerélmény után itt az ideje próbát tennünk egy klasszikus a,b,b,a rímeléssel is:

Csizmát nem ránt le őszi sár,

Horkolva ébred őszi csősz,

és vágy felest, ha kedve bősz,

ám csukva már a nyári bár.

Na, mondja meg valaki, mi történt itt!

Igen, kacifántoltunk az időmértékkel: nem azt írtuk, rendületlen eltökéltséggel, mondjuk, hogy:

            hor-kol-vást ébr - tátátátá - aző szicsősz - mint választott időmértékünk megkövetelné. A harmadik és negyedik sornak is valahogy így kellene hangzania:

és vágy stampedl, ha kedve bősz,

ám roskadt már a nyári bár.

Az a helyzet, hogy még a fűzfaköltő sem hülye tisztán a ti-tá végett tönkretenni a versét, tehát, mint példánk is mutatja, ki-kitör kötelmeiből. A stiliszták persze ilyenkor rettenetesen figyelnek, és máris új, megengedő szabályokat gyártanak.

Egyébként miért tehettük meg, amit fentebb megtettünk, (tehát, hogy semmi stampedl? ) Igen, igen, mert most az érdekes rímképlet, sőt, belső rímek kötik le az olvasó figyelmét.

A rímek és az időmértékek játéka úgy funkcionál tehát némely költőknél, mint egy kolosszális csikicsuki. Ha az rossz, akkor ez a mentsége, ha meg ez rossz, akkor amazzal mentegetőzik.

Apropó időmértékes verselés. Itt kell szót ejtenünk a mértéktelen időverselésről.

Ez az a szabadversfajta, amit az első hűvös nap beálltával feleségünk kezd írni az előszobában, látván, hogy útra készülünk:

Megvesztél? Így akarsz elindulni, mikor a tévé bemondta, hogy a nappali felmelegedés súlyosan visszaesett? Azonnal vedd fel a ballonkabátodat, mert aztán egész éjszaka ugatsz itt nekem, nem tud az ember aludni tőled. Tessék zakót is húzni, ősz van! Ingre akarod felvenni a kabátot? Hol a sálam, hol a sálam. Azt neked kéne tudnod. Ahová tavasszal tetted. Én nem nyúlok a te széthajigált holmijaidhoz. Ne a zöld zakót vedd, te szerencsétlen, ha kék ing van rajtad, egyébként is, tegnap ugyanezt az inget viselted, adjál már magadra, bár nem tudom, most hova a fenébe mész! A gyapjú sálat vidd ebben az időben! Nem érted? Esni fog, lehült az idő, hamarosan mínuszok röpködnek! Az a tornacipő nem megy a ballonkabáthoz, tessék rendes cipőt húzni, ősz van, sárba lépsz, és dobhatod el, mert én ugyan nem fogom kipucolni. Gombold be felül az inget, erős szél lesz, bemondták, érted, itt nem lesz köhögés egész éjjel. Igen, most süt, de mikor jössz vissza, lehet, hogy már szakadni fog, te szerencsétlen! Nem nézel időjárásjelentést? Sapkád van? Nem vagy már húsz éves, aki csak úgy, sárba-fagyba vígan...

Hogy a mértéktelen időverselés-formában írt műnek mi a vége, sosem fogjuk megtudni, mert általában tényleg sietnünk kell valahová, de mint látjuk, ezt a vers fajtát mértéktelen hosszú verssorok jellemzik, melyek általában levegővétel nélkül állnak elő. Költői bravúr ez a javából.

Most visszatérünk az időmértékes verselések világába, arra a szívünknek kedves vidékre, ahol a magyar költők évszázadokon át gazdag babértermést arattak. Megspékeljük azonban a korérzés bizonyosságaival, mert a költőnek állást kell foglalnia a népét kínzó nagy kérdésekben.

Fában nem rág az őszi szú,

Homeless nem mondja: félre bú!

mostban nem erjed hősi majd

Szadesz nem ment meg őszi fajt.

Ja, az nem őszi, hanem ősi... ősi fajt! – Na, mindegy! Nem mindegy, de mindegy! Becsúsztattuk tehát ügyesen a politikai oldaliságot. Ez úgy korrekt, ha szembe helyezünk vele némi pártpolitikai kiegyenlítést:

Ugarban őszül száz gyökér,

Ígér múltat, jövőt nem ér;

Az őstulok bár megszopat,

fél keblét adja: jobbikat.

Mint látjátok: ügyesen egyensúlyozgatunk az oldalak között. Opportunizmus? Hát igen! A vén parnasszisták persze ezt is utálják, egyáltalán, az aktuálpolitikai verseket. Ám ha az efféle kiegyensúlyozott célozgatás nem is hozott elég szakmai sikert, mi harcra éleztük költői fegyverünket, s hétpróbás költőként most már emelt fővel megfutamodhatunk:

Májust október nem fial,

Pártról ne szóljon őszi dal!

Lágyabb bárdért kiált a hon...

kotródom már verslábamon.

Photoexpo

Boldog amatőrök csattogtatták gépeiket két napon át, ideális színösszetételű fényözönben a Photoexpó által felbérelt csajok körül. Felvonultak az új kütyük, mindent lehetett fogdosni (kivéve a csajokat :-).
Legérdekesebbnek a DSLR videózás szárnyalását és az e körül kifejlesztett segédkütyüket találtuk, melyekkel profi kameravezetés lehetséges. (Igen, méregdrágán, persze! bár , állítólag a kínaiak már a spejzban vannak.)

DSLR fahrtkocsi

Canon 5D profi filmes köntösben

Ágyjelenet. Dolgoznak az amatőrök.

A legfontosabb dolgokról egyenesben közvetített a Fotoklikk. Hajdú Gabriella szerkesztő rámutat a lényegre.

Éppen lábra mentem, amikor bekattant nekem, hogy titokban vagyok itt, hogy feleségem kötözött sonkáért küldött le a kajzerba.

Elmém, mint gödör

Várakozni kényszerültem a Lurdy házban, mert a PHOTOEXPO csak 11-től fogadott. Körbesétáltam addig a Kinemongyam könyvesboltban. Szemembe ötlött hamar az Osiris Könyvtár sorozatából André Bazin Mi a film? című vaskos tanulmánya. A mi a micsoda féle definíció bontogatás egyik kedvenc játékom, ezért nyomban belelapoztam.

Aszongya André Bazin, mindjárt az első oldalak egyikén: „Kétségbevonhatatlan tény, hogy a film korunk népművészete.”

Hoppá!

Egy elmélkedő könyvet csak elmélkedő olvasson! Az tudni fogja ugyanis, hogy másvalaki elmélkedő könyvét mikor kell letenni. Egy elmélkedő könyvet legkésőbb akkor kell letenned, amikor az első olyan konszenzusosnak álcázott kinyilatkoztatást felfedezed benne, amelynek a konszenzuálásakor nem voltál ott.

André Bazin, mintha észrevette volna, hogy könyvének kritikus elme vágott neki, a fentebb idézettől kevéssel odébb máris egérutat vágott magának: „…ma a ’népművészet’ szónak más jelentése van."

Hoppá!

Vajon kik konszenzuáltak e fölött, már ha ez tény egyáltalán, hogy e szó jelentése megváltozott?

Jelentkezzen, aki a népművészet szó alatt nem olyasmit ért, amikor a nép művészi érzékkel és kedvtelésből maga alkot.

De már megbocsásson, Bazin úr/möszjő, maga azért már mégse jelentkezzen, könyörgöm…!

videomapping a vízcsapból

Hallván a Műcsarnok előtti videomapping verseny fölötti lelkendezésemről, német barátom, Klaus küldött pár elérést efféle műfajú látványosságokhoz, szerte a világból.

Az egyik a különféle audiovizuális médiumok összeépítésében élen járó szoftver és hardver gyártó Stumpfl cég eszközeivel Lengyelországban világra segített és világlegnek titulált, óriási mennyezetet is magába olvasztó belső téri 3D látványosság. Miközben bámultam, elöntött a gondolat, hogy micsoda embertelen képességekkel bírnak ezek a 3D modelleket generáló szoftverek. A régi világhoz szokott szemmel (nyolcvanas évek, amikor még a 2D animáció is keservesen aprólékos, manuális munkával állt elő) könnyen esik az ember bámulatba, már pusztán a hajdan elképzelhetetlen fényerő és még inkább a valós időben modulálható, interaktív látványosságok előtt. Ám a lehetőségek Lengyelországban felvonultatott virtuális bonyodalmai láttán megpendül az ember fejében a gyanú is, hogy ez a csodálatos technika micsoda roppant nagy semmitmondásra képes!

Nyilván csak esetenként lesz ez így (na jó zömében!), hiszen az igazi művész, bármiféle eszközt adsz a kezébe, képes kitapintani és formába önteni a valóság értelemmel meghódíthatatlan, de az emberi lélek számára fontos sajátosságait.

A másik hozzám eljuttatott példa még ennél is elgondolkodtatóbb. Angelina Jolie új filmjét harangozzák be Dallasban egy meglehetősen egyhangú épület videotechnikával letapogatott felületén, az oda visszavetített, virtuálisan mindent pozdorjává zúzó, első pillantásra káprázatos video-animáció által.

Második pillantásra azonban nem több ez már, mint újszerű mozireklám, a formailag bámulatos gondolattalanság eszeveszett kavargása.

Már sejthető, hogy a kifejlesztett és nyilván megvásárolható szoftveres paneleknek köszönhetően orrba-szájba fognak kínálni nekünk ilyeneket néhány éven belül, s az alkotó örülhet majd annak, ha a kéretlen marketing látványosság előtt tovagyalogló járókelő egy-egy oldalpillantással megtiszteli a művet.

Sic transit… Egyedül csak az érzéki felfedezés számít az igaz művészet világában - UFolom itt nektek. A többi csak élősködés.

UF!

http://www.youtube.com/watch?v=XSR0Xady02o&NR=1&feature=endscreen

 Három megállított pillanat a dallasi vízcsapból

Haláli dolgok

Ma, hajnali fél ötkor esett le a tantusz nekem, hogy a halál már az elvivésemet gyakorolja. Hát ezért alszom olyan rosszul hónapok óta! Légcsövem eldugul, mihelyt vízszintesbe rakom magam, s órákat töltök gégémet egyre hevesebben szaggató, makacs krákogással.

Rájöttem: jobb, ha felkelek az éj kellős közepén, s valami egyéb hasznossal ütöm el az időt, akkora odaadással, hogy még az ég is belekékül.

Reggel aztán, amikor a köcsög halál átugrik az USÁba gyakorolni, érdemes visszafeküdnöm, mert nappal egészen békésen tudok aludni. A biztonság kedvéért még kávét is iszom visszafekvés előtt, hogy ellenem lázított szervezetem ne csupán tessék-lássék aludjon nekem, hanem csak azért is, mélyen aludjon, kötelességeimet múlni hagyva, boldog elvetemülten.

Megint a Műcsarnok

avagy 

A DIAVETÍTÉSNEK MÁR TÉNYLEG TELJESEN BEFELLEGZETT

Szombat este volt a Hősök terén (Budapest) a Paint-Up 2012 videomapping, azaz virtuális épületfestő verseny döntője. Ez a 3D interaktív video alkotóművészet talán legérdekesebb területe.

A Paint-Up 2012 a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál kiemelt rendezvénye volt.

Dugig volt a Hősök tere.

A verseny objektumául a Műcsarnok homlokzatát választották. E művészeti ág lehetőségei szempontjából talán a legjobb budapesti térszerkezet, szimmetrikus tagoltságával és mély oszlopcsarnokával, ráadásul sajátos kor-remineszcenciákat képes kiváltani a nézőben a felszínét ostromló vizuális gondolatok és változások láttán.

Az épület lézeres technikával leképzett szerkezeti ábráját minden versenyző megkapta. Az alkotó ez alapján preparálja animációs maszkjait, és ez alapján vetíthetők vissza hajszál pontossággal a Műcsarnok épületére az elkészült művek.

Az alkotások alapvetően dinamikus grafikai hatásokkal operálnak. A szoftveres lehetőségeknek köszönhetően a látvány nagymértékben befolyásolható interaktív, valósidejű beavatkozásokkal is.

A fotó csak hozzávetőlegesen referálhat a 4 dimenziós, audiovizuális történésekről.

12 mű került a döntőbe.

A zsűri vezetője és legfőbb szakértője Bordos László Zsolt képzőművész, videomapping művész volt, aki szerte a világon ismert és foglalkoztatott, és a 2010-es sanghaji Magyar Kulturális Napokon Eötvös Péter nemzeti imázsunk szempontjából nem túl felemelő zenéjére komponált egy kortárs balettel kombinált látványosságot, betűkké hulló, kavargó magyar szavak látványából.

A videomapping alapvetően zenei hangkompozícióval társul. Az ilyen értelemben 4 dimenziósnak mondható virtuális festményeket rendkívül magas technikai színvonalon jelenítette meg a verseny főszervezője, a Visualpower Kft.

Vaskó Tünde, a cég marketing és kommunikációs igazgatója kiküldött főmunkatársunknak elmondta, hogy a Visualpower Kft. többszázmilliós technikai parkkal bír és a Műcsarnok épületének bevetítéséhez mintegy százezer (!) ANSI Lumen fényerőt vonultatott fel. 40 műszaki emberük vonult fel és dolgozott két napon át a nagy installációs perecizitást igénylő, horribilis kép- és hangtechnika üzembehelye végett.

Az első díjat Pozsgay Benedek nyerte New World Coming című munkájával.
Képünkön Benedek az aranypemzlivel és a díj fontos tartozékával, a milliót érő laptoppal.












Második díjat kapott a Varga Zoltán- Szabó Csaba szerzőpáros Universal Planning című alkotása. Harmadik díjas lett Juhász Péter Az elme forradalma című munkája.

Bordos László Zsolt, a verseny szakértője maga is növelte az est fényét egy parádés, interaktív Műcsarnok kompozícióval.

Mit mondjunk! GÖELEVENT igencsak megviselték a záporozó fényeffektek, de úgy ahogy sikerült úrrá lennünk pánikos rettegésén.

A vetítés végén a sokezres közönség nem szívódott ám fel teljesen nyomtalanul.

Mi a What is?

Mátrai Erik fényjátéka: Turul

Ha kérdésünk, Mi a magyar?, nem költői, és nem is pusztán aktuális szociológiai informálódást szolgál, akkor feltételezhetően esszenciális választ várunk arra, érvénybe helyezhető, érvényesnek tekinthető-e valamilyen összefoglaló, egyértelműen lelkesítő és kommunikáció képes jellemzés-sor a magát magyarnak valló sokaságra. Nyelviség, tradíciók, eredettudat, kollektív sors-vonások, állandósult helyzet stb.

Gulyás Gábor, a Műcsarnok főigazgatója és a Mi a magyar? kiállítás kurátora azt vallja, nem mindig lehet ezt a kérdést feltenni, vagyis hogy csak bizonyos társadalmi, történelmi pillanatokban válik ez a kérdés izgalmassá, aktuálissá, s most épp ilyen korszakát éljük társadalmi valóságunknak.

Tarthatunk attól, hogy a kérdés aktualitása sajnálatos, vagyis hogy társadalmi közösségünk identitása veszélyesen szétzilálódott - ezt már mi tesszük hozzá.

Illetékesek-e a művészek?

A kérdéssel ezúttal a képzőművész szólíttatott meg. A képzőművész, aki az öröklött eszmék iránt manapság hajlamos ignoráns módon nyilvánulni, szakmailag pedig dediszciplinált, intermediális, tág horizontú (épater die everybody) és okostojás.

A képzőművésznek is lehet persze, mint embernek, állampolgárnak, szocializált tudatú lénynek ideológiai töltése, kikívánkozó politikai véleménye, de elég sajnálatos, ha ez direkt szerepet kap művészetében.

Na, ide talán még nem jutottunk, illetve, mintha ezen szerencsésen túljutottunk volna már! Ám tudja-e a magát halhatatlanságra szánó képzőművész, hogy mi izgatja a Mi a magyar? kérdés kapcsán a magyar halandót, akit épp a Műcsarnokba csalogatnak, s aki önmegvalósítása gyeplőjét tán sosem kereste, és hatalmi politikák foglyaként, törvényi szófogadásban éli le az életét?

A kérdés súlya és iránya

Több-e ma a Mi a magyar? kérdésének  felvetése legtöbbünk számára, mint közművelődési igyekezet, hogy szentimentális nemzet-ábrándok mentén rendezzük be és tudományosan megalapozott vagy prominens közéleti elmék szólalása által hitelesítsük (nemzeti)múzeumi vitrinjeinket?

Gulyás Gábor, érezvén a veszélyt, képzőművészek tetemre hívásával remélt ebből az avitt pozícióból kitörni. A közgondolkodás állóvizét felkavarni, a turisták kíváncsiságát csiklandani sok mindennel lehet, miért ne lehetne akkor képzőművészek tetemre hívása által?

A mi kérdésünk azonban az, hogy olyan kérdés-e ez a Mi a magyar?, amihez a képzőművész érdemében szólhat hozzá.

Érdemében – mert mi e kérdés feltevésben az érdemi, ez itt az egyik igazi kérdés. Mi a tétje e kérdezősködésnek?

Hangozhatna a kérdés másképp is, de így, ahogy itt hangzik, - évszázadok messzeségéből visszhangzik, érdemében megválaszolatlanul már mióta! – történeti esszenciára céloz, melybe egyébként a historizmus festészetének lezárult öröksége is adalékként elegyül.

Absztraktum

Történeti absztraktumra és egyben ideológiai absztraktumra céloz ez a kérdés, aminek felvetése lerázhatatlanul magán hordozza a politikai indíttatást.

Mi érdemi köze lehet a kortárs képzőművészetnek, egyáltalán a képzőművészetnek - mely eredendő, és reméljük, meghaladhatatlanul aktuális küldetése szerint az érzékek nyelvén beszél - efféle politikai indíttatású absztraktumhoz?

Abban sem lehetünk biztosak, hogy Gulyás Gábor helyesen tudja, hogy a politika micsoda - nem azt, hogy mi minden (mivel hogy az információs társadalmak korában a halmazati tudás épít szellemi várat legkönnyebben) - hanem hogy jól látja-e: a politika funkcionálisan és definitíve micsoda a társadalmak életében.

Ugyanígy a művészet terén nagy ambícióval mutatkozó szerepvállalókról legyen szabad azt feltételeznünk, hogy esetleg fogalmuk sincs (már), mi a művészet az ember létében – funkcionálisan és felülírhatatlanul eredendően.

A művészet empirikus és ösztönös felfedezései egyébként sem szolgálhatnak válaszul egy ideológiai és politikai töltetű kérdésre. A művészet, ami eredetileg az érzékeinknek szolgált, és a valóság mélyebb rétegei felé tapogató, irracionális kérdésekre kínált a mindenkor aktuálisnál mélységesebb és általánosabb választ, most előszeretettel keveredik ideológiai perpatvarokba.

Mi legyen?

A kérdés, Mi a magyar? heves viták, és értékszemléleti szembeszegülések tárgya ma Magyarországon.

Nem ugyanolyan kérdés ez, mint a Mi a francia, mi a német vagy mi az angol imázsdagasztó felvetések az önpropaganda nemzetközi terepén. Egy kicsi, kudarcoktól terhes múltú nép kérdez rá e kérdésben a maga sorsára – nem csekély mértékben számonkérőn, tanácstalanul és keseregve. Belecsorbult szellemi bicskáinkat tekintve mindenképpen sikertéma.

De igazából nem is ez a mi kérdésünk. A kérdés, ami mögötte lappang, inkább az, hogy fennáll-e, konszenzus tárgyát képezheti-e bármiféle múltból örökölt nemzeti identitáskép – ma?

Ám még ez sem a leglényegesebb kérdés, amit magunknak feltehetünk, mert az igazán fontos kérdés az, hogy Magyarország társadalmi közösségének lehetne-e, s miféle szálakból szövődhetne ma önmegtartó és nemzetközi távlatokban is összetartó erőt sugárzó/kölcsönző, kollektív identitása? Visszafelé pörögve ama leleplezően statikus és formális, revizionista ízeket készséggel magába vegyítő kérdés felé: nem lenne-e aktuális efféle korrekció: Mi legyen a magyar? Az erre adandó válasz már okkal meríthetne a képzőművészek korukat megelőző világlátásából.

Kínálgatják ugyan képzőművészeink a maguk szálait egy szövedékhez, ami azonban nem megtartó kötél, aminek nincs identitás-ereje, és amibe a szeretet és építő szándék mellett – sajnos – a közöny, a mellébeszélés, a cinizmus és a kollektív ábrándok iránti megvetés szálai is bele szövődnek.

A mai művészek, különösen, ha még zöldek és nyitottak, büszkék arra, hogy nem értik őket. Ám vigyázat, gyakran érezheti úgy a művész-ember, hogy előtte jár korának, pedig lehet, hogy csak mellette! Ne hagyjuk hát csak úgy, művészek által vezetgetni magunkat!

Szövegelések

Legtöbbet a múlt századi szövegidézetek, hajdani jelességeink hitvallásai mondanak, valamint Gulyás Gábor 12 video interjúja. Tizenkét, különféle körökben tekintéllyel bíró tudattartalom miamagyar vetülete, ezt mondanám rá.

Az Örökségek terme rengeteg szöveg-idézetével plasztikus képet ad magyar voltunkat érintő hajdani gondolkodásunkról, de anakronisztikus kép is egyben. Az idézetek olvasása közben hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy eleink nem végezték el dolgukat: rakták, rakták a pazölt, de mégsem rakták ki, és mintha szellemi őrlődéseik ellenére örökké aktuális vonások és szempontok enyésztek volna el, melyek mintha még ma is rekonstrukció után kiáltanának, pedig már sejthetjük, hogy sosem volt, és végképp nem aktuális az egyetlen, tartósan helytálló, igaz választ keresni. A felgyorsult tendenciák közepette egyre nyilvánvalóbb, hogy az a valami, amire a Mi a magyar? kérdés céloz, egy változó, ami ma már szembeötlő gyorsasággal változik.

Lefordítható-e a kérdés?

A Műcsarnok más irányból is kínálja tárlatát: What is hungarian? Ez azonban gyökeresen más kérdésfeltevés, mint a Mi a magyar? A kérdés, magyarul, önmagunknak feltett, félig-meddig sorskérdés volna, amire a válasz a jövőnk záloga. A különféle nációk másság iránt kíváncsiskodó, turisztikai zsánerű kérdésfeltevése viszont beéri egy szekérderéknyi másssággal és egzotikummal. Amennyiben a Műcsarnok tárlatát a What is hungarian-ra adott válasznak tekintjük, elégedettek lehetünk: belső viaskodásoktól és formai meglepetésektől eleven kép tárul elénk a magyar képzőművészet tarkaságáról valamint nemzetközi vonatkozásban is haladó státuszáról.

Jutott eszükbe

A két nyelvű kurátori megszólítás, sőt, nógtás nem maradt visszhangtalan. A művészek zöme persze hogy szeret szerepelni, néha még tán jobban is, mint alkotni. A megszólítottak kevés kivétellel kaptak a lehetőségen. Legtöbbjük mondott, amit csak tudott (akár csak hellyel-közzel idevágót), esetleg előkapott valami meglévőt, amire rá lehetett fogni, hogy ide való, csak hogy előtérbe kerüljön.

El is jutunk ilyenformán gyakran a mellébeszélések termeibe.

Ha van egy kis eszünk, nem futunk a kiinduló kérdés után, próbáljuk élvezni a művészi tehetség adományait/leleményeit, ami valójában arról referál, hogy kinek Mi jutott eszébe arról a szóról, hogy magyar? Ha képzőművészek szólíttattak meg, a timpanon alá leginkább ez a cím illett volna.

A művész ugyanis nem tudós, nem teoretikus, bár egy jó ideje már szeretné, ha egyben annak is számítana. A képzőművész emocionális és képzettársító, irracionális tartalmakat akkumulál, s művek formájában azt tudja kiadni magából, amije van. Ez a kérdés persze, hogy őneki mi jut eszébe, bár a válasz esztétikailag, sőt még szociológiailag is érdekes lehet, nem a nemzetről, hanem csak a művészről magáról fog referálni. Így viszont a Mi jut eszébe féle közelítések nem korbácsolják fel a társadalom kollektív figyelmét úgy, mint amikor a kérdés tárgya és különösen a válasz, még ha vitathatóan is, valamiféle nemzet léptékű, sorsdöntő tét után tapint, mondjuk hogy: megértjük-e végre, s uralni tudjuk-e kollektív helyzetünket a világban?

Nem korbácsol, csak bosszant

A mellébeszélések mijuteszébei útján a sok szürkeség mellett is összeadódott egy ötvengynéhány színű szivárványos paletta, mely helyenként konstruktív, már-már autentikus (Dr. Máriás politkai figurákkal játszó stílusparódiái), ám máshol inkább kiábrándító, esetleg épp művészileg ihlettelen (Fabricius Magyar szabvánny), művészileg emelkedett, de hajánál fogva ide asszociált (Dezső Tmás: Itt, bárhol), nem egyszer cinikus, megkockáztatnám, már-már deviáns is, mint az egyébként nagyon kiváló elméjű Szombathy Bálint pisszoár-persziflázsa, de benne van Huszár Andrea Isten szemeként elénk állított míves paraszt ház homlokzata vagy az illegális árusnak emlékművet álmodó Gyenis Tibor szarkasztikus humora, és prsze még mi minden!

A mozgásba jött művész-elme néha a különösség felé tartott, néha csak a könnyedén fricskázható általánosságokon lovagolt, vagy puszta játszhatnékjához keresett motívumot a Nagy Kérdés mögött. Felsejlenek kicsinyes karikatúrák is (Róni Éva: A magyarok bejövetele) na és a makogás, de ez csak póz, épp a radikkalizmus pózol így (Szirtes János).

Gulyás Gábor kiállításán legritkábban toppan elénk a lelemény és a szépség, a szépséges és a katartikus együtt, egyszerre.

A kiállító teret megtöltő gondolatiság elhelyezhető sekély és mély között is. Míg Szurcsik József tematikája nem jellegzetesen magyar ugyan, mégis a szocializálódás, az emberi kollektíva és a hatalom viszonyának egyetemes ellentmondásaira irányul, addig más csak köp egyet a kérdés hallatán, arrogancia és formára mit sem adó mellébeszélés mutatkozik szólalásában.

A művész pörög a maga egyedien kivirágzott pszichés tehetetlenségi nyomatékával. E tekintetben a kiállítás hiteles képet ad, nincs jogunk lázongani a válaszolás irrevelanciája okán.

Idegen szavak

Ha művészeink szólalásában a nyelviség szerepet kap, úgy szólalnak, mint kinek egyéni karrierjét, lehetőségeit tekintve nem is éri meg magyarul szólalni (Csontó: History stb.). Azt elfogadják ugyan, ha a magyar közönség is tapsol nekik, de valójában már nem hozzájuk, a magyarnak mondott társadalmi-gazdasági-kulturális közösségben élőkhöz beszélnek.

A néző meg…

Néha bizsereg valami a magát célszemélynek képzelőben, a befogadóban, a különösség csiklandozása, néha meg csak felkiált: mennyi festék! meg ilyeneket.

Gulyás Gábor állítólag keresztben találkozó utakat épített fel, hogy a Mi a magyar? kérdésében dialógus alakulhasson ki a művészek között.

Egyetlen keresztben találkozó útra lettünk figyelmesek, ezen azonban Csiszér Zsuzsi találkozik össze önmagával. Dialógusként egyrészt azt mondja, hogy YES, másrészt a dialógus tétjét fokozhatatlan magasba emelve aszongya, hogy NO. Központi kérdésként a Mi  magyar? helyett privát lelki szfréja egyik afférjába csimpaszkodik: hogy akkor most kell neki a hapsi vagy nem kell neki. Ezt tálalja nekünk Gulyás Gábor 16x16 méteren.

Máshol valahol ez a Csiszér Zsuzsi úgy bámul az önkényesen ujjaira pingált piros-fehér-zöld festéksávokra, mint holmi, transznacionális – lehet, hogy csak kozmopolita? - identitásán erőszakot tevő koszfoltra. Bocs, hogy felmerül bennünk a kérdés: kinek is a kicsodája ez a Csiszér Zsuzsi?

Persze, ha akarjuk, Csiszér Zsuzsit is meg lehet érteni: egyre világosabb, hogy a művész sokkal inkább tartozik együvé a francia, orosz, angol, amerikai, spanyol és akármilyen nemzetiségű művésszel, mint egy magyar kultuszminiszterrel vagy a magyar kulturbürokratákkal, a magyar senkikről már nem is beszélve.

A sorskérdésekre reflektáló poénkodásban azonban (Gerhes: Magyar Hold) mintha lenne valami magyarosn provinciális, a feltűnési viszketegség látványos vakarása inkább, mint az imázs építés méltósága.

És a jövő?

Na igen, jövő! Nem igen esik szó róla. Már pedig a nagy kérdés, a Mi a magyar? megválaszolásának nem ez lenne-e az igazi tétje, hogy a jövőnk, a kollektív jövőnk lehetőségeire próbáljunk és sikerüljön is rátapintani? Bizony, ez a kérdés mindannyiunk válaszára vár!

A művészek sokat tehetnek magukért, de túl sokat nem tehetnek értünk. Tíz-tizenöt millió embernek kellene tisztába jönnie a feltett kérdés természetével, és ennyi embernek kellene közös válaszra találnia.

De miért is kellene, hogyan is lehetne, hiszen az ember napi gondoktól retteg, s belevész az identitásmentes áramlatokba, a globális gazdasági erők és létfeltételek, igérgetések és csalárdan kecsegtető pszeudo-kiváltságok (nyerj!), virtuális esélyek követhetetlen kínálatába.

Aggaszt minden művészt, s ugyan kit nem aggaszt a hatalmi politika alakoskodási kényszere a globális gazdaság szorongatása közepette. A történelem s különösen a helyzet ismeretében az ember újfajta odatartozásra vágyik, a művészlélek még inkább: odatartozásra mindenhová, ami nem erőszak, nem bürokrácia, ami nem intolerancia, nem is üressé váló tradíció. Ám miközben az ország gépezetét hajtó civil ember országhatárok és személyiségi korlátok nélküli életre vágyik, közeledő törekvéseit kétes állagúvá teszi a kiolthatatlan etnikai, hitbéli és másnemű intolerancia, és az igazi, belső szabadság hiánya.

És ha megmásíthatatlanul ilyenek vagyunk, érdemes-e bármit is kérdeznünk a művészektől?

Néztem, hogy nézik, hogy nézem, s láttam, hogy látják, hogy látom

Utólag idézek a Műcsarnok közelgő, képzőművészeti gyakorlat felől közelítő identitás workshopjának meghívójából: „időközben a politikai közbeszéd olyan leegyszerűsített teorémákat honosított meg, amelyek az identitás kérdését a társadalmat megosztó módon fogalmazzák újra.”

ennél nyakatekertebben már nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi, magyarok nem bírunk/akarunk zöld ágra vergődni a kollektív/nemzeti identitás problematikájával. (Zöld ág alatt értsd most a jövőt!)