a meglátások születése

Ma hallottam a Kultikonban, hogy a Szépművészeti Múzeum új fotótémával rukkol elő: a fotóművészet születéséről nyílik kiállítás. Ennek kapcsán néhány fotográfus is megszólalt a Duna televízióban, és "érdekes meglátások" röppentek el.
Haris László a technika fontosságát hangsúlyozva az irodalmat nevezte a művészetek legrangosabbikának, mondván, hogy annak a technikája az írni-ovasni tudás. Kérdeném, akkor a nyelv maga micsodája is az irodalomnak? Na és a festészetben mi alapon is különböztetjük meg Rembrandtot a szobafestőtől, mert ugye a technika itt is ott is az ecset.
Vancsó Zoltán pedig, aki ismerten mély vonzalmat érez saját alkotásai iránt, a fotó egyik kivételes specifikumáról, a bemozdulásról (naná, természetesen az ő új kísérletezései kapcsán) azt bátorkodta kijelenteni, hogy olyan képek jönnek létre általa, mint amilyet a festők festenek.
Én most bekómálok ezektől, azaz megyek aludni. Akinek a fenti magvas kijelentésekről semmi további nem jut eszébe, tegyen maga is úgy.
Hátha holnap okosabban ébredünk :-))

itt a tavasz!

Itt a tavasz! Tele a város kipufogással.

művészbánat

Most kaptam Németországból a szomorú hírt.

Ebben a büdös, agyonkapitalizálódott világban,(amihez egyébként nálunk most a mi hajdani szocialistáink remélnek legjobban érteni) ilyesféle dolgok állják útját annak, hogy a zene, ami tulajdonképpen az emberi szellem által létrehozott mesterséges természet, mindenkié lehessen. Itt történetesen annak állják útját, hogy egy vizuális művész idézhessen egy zeneművész szellemiségéből.

IDŐ s ZÉ avagy izé

Időd lejárt! - sziszegte egy hang, de nem lehetett tudni, honnan jön. Nem a tévékészülékből, az biztos, hiszen rút fehérzajjal épp most ért véget az adás.

Z. agya szinte megbénult egy pillanatra. Rémület rohanta meg, aztán képzelete lángoló seprűjével próbálta mozgásba hozni a körötte megfagyott időt.

Az idő kibúvót keresett:

- Seprő és nem seprű!

Z. megtorpant egy pillanatra, de aztán átlátott ezen a szitán, s még nagyobb hadonászásba kezdett.

- Seprűm kotnyele üsse orrát dolgaidba! - rivallt tollával a papírra, s az idő félig már relációvá enyészett, mire eszébe jutott egy gyengécske riposzt:

- Ahhoz is én szolgálok, hogy amit írsz, olvasható legyen.

- Ha akarom, csak kóvályogsz előre-hátra szótagok során, tudod: indul a kutya a tyuk aludni... haszontalan játszadozás, de amikor dögkútba hull az ártatlan ember, Te bezzeg nem fordulsz vissza vele, holott megtehetnéd!

- Na jó! Nézd a tévét és ne síránkozz! - pördült egyet maga körül az idő, ám hiába: a bemondók már lemosták a sminket, a technikus biciklijén hazafelé tekert, ki-ki a maga módján beintett neki.

Állt az idő tehetetlenül.

- Téged akkor most átugorlak, hiszen csak irkálásaim által létezel - zördült Z., de ugrani képtelen volt, gondolata nem folyt többé eszéből, mert az idő ekkorra már észbekapott.

Még egy lehetősége maradt, élt is vele: mély alvásba menekült.

- Na jó, elmédnek nem múlok kicsit, de itt leszek, baszki - morogta az idő. - Felébredsz te még! Bámulod majd lábszáradon az elősejlő, tegnap még elképzelhetetlen visszereket. Aludj csak! De azt ne hidd már, hogy legfőbb ajándékomnak, az életérzésnek eltékozlását büntetlenül megúszhatod!

Szólt az idő, s mert a párnahuzat alól motoszkálást hallott, lesújtott.

Megütötte a gutát.

Z. Másnap vidáman ébredt. Hétkor már sercegett tolla a papíron. Valami olyasmiről firkált, hogy van-e halál a halál után.

Az idő meg csak bámult és bámult, kezében... bocs, periódusában! - a világmindenségből frissen elcsórt frászkarikával.

Ezzel itt már nem sokat kezdhet.

zzzz

A FÉNY titkai

Ez év március 22-én kiállítást nyílt a Tripont Galériában (Thán Károly utca 17.) a LightAcademy világítás oktató tanfolyam végzett hallgatóinak fotóiból, melyeken zömében a fénnyel, mint fotográfiai fenoménnel való találkozásaikról adnak számot.

Történetesen a profi fotótechnikát forgalmazó TRIPONT cég 22. születésnapja is március 22-re esik, s kiderült, hogy a tulajdonos Tóth Béla  ím már hatodik ixen túlra csúszott éveinek száma is épp e napon növekszik további eggyel. :-))

A megnyitón jelen volt GÖELEVEN is, aki a tanfolyamon végzett egyik növendék, Raffay Beáta Édua igen szimpatikus felvételének lehetséges további megvágása kérdésébe rögtön bele is ütötte az orrát.

Hogy eltereljük GÖELEVEN figyelmét a kényes kérdésekről, megpróbáltunk lábra menni.













 A Lightacademy-n végzett hallgatók száma mára megközelítette a kétszázat.

Világhaiku haikuvilág

A tenger világa címmel japán-magyar kiállítás nyílt az Erzsébetvárosi Közösségi Házban. NACUISI BANJA japán költő, a Világ Haiku Szövetség igazgatója tengermélyi lények előtt tisztelgő haikuihoz Pápai Éva képzőművész készített akvarell illusztrációkat.

A közönség Banja haikukat hallgathatott japán, angol és magyar nyelven.

A látszólag - és haikuiból ítélve is - gyermeki lelkű Banja örvendezve hallgatja saját haikuit.










A megnyitón a Magyarországi Japán Tea Egyesület URASENKE* teaművészetet oktató és népszerűsítő teaiskolája mutatta be a japán teafőzés szertartását.

Rajzó-Kontor Kornélia celebrálja egy csésze tea elkészültét

Kóstoló, sajnos, csak az illusztris vendégeknek jutott.
Képünkön balra Őexcellenciája Ito Tecuo nagykövet








Belekukkantottam az egyik kézbe vehető haiku kiadványba és a következő meglepő kép fogadott:

Aki megmondja, hogy a japán sorban hol a Frankfurt szó, az már ugyancsak tud japánul :-)











Ennek nyomán a következő homályos gondolatokkal távoztam:

Az ízlelést, ami az italokban rejlő érték befogadásához kell, a természet eredendően adja. A látvány esztétikai sajátosságai is szembeötlenek mindenkinek (legfeljebb nem értékeli).

A nyelvet nem a természet adta nekünk, ezért a befogadása tanulás nélkül lehetetlen. Ahány földrész, annyi útja a valóság fogalmi leképezésének és a valósághoz való viszonyunk nyelvi gyakorlatának. Nincs formai azonosság, nincs a formateremtő költők számára hiteles átjárás a nyugati világ és a Távol-Kelet nyelvei között. Csak az értékek meghitelezése és a baráti gesztus az egyetlen út a költő számára. Bár kérdezősködtem kicsit, ezen az esten is homályba veszett, hogy a haiku 5-7-5-ös szótagrendje miért lett kötelező forma nálunk, nyugaton, mikor a japánok lám, a haikuikat egyetlen egyenes sorban nyomtatják.

Aki ennél több hiteleset tud a dologról, az majd írjon!

*

Chadō, Sadō, Chanoyu －　茶道・茶の湯

A teaművészet - japánul Chadō - a tea készítésének, felszolgálásának, s elfogyasztásának egy olyan szisztematikus módszere, melyben számos művészet és filozófia egyesül, ötvöződik egymással.
A chadō eredetének, történetének áttekintése, valamint lényegének tömör ismertetése előtt mindenképp elengedhetetlen egyfajta elhatárolásba, választóvonalak meghúzásába kezdeni. Szükségszerű a zöldtea hétköznapi értelembe vett fogyasztásának és a teakészítés - felszolgálás - elfogyasztás művészi keretekbe foglalt formájának elkülönítése, azok tiszta elhatárolása. Egyesületünk az Urasenke teakultúra, azaz a művészet hirdetésével foglalkozik. Értelemszerűen így a továbbiakban a tea szó alatt nem annak a hétköznapi fogyasztását értjük, hanem arról, mint művészetről írunk, beszélünk. Arról a művészetről, melyben az évszázadok során számos japán tradicionális művészeti ág fonódott össze, mely kapcsolódó művészeti ágaknak (azoknak a teaművészet részét képező elemeiből) így idővel kialakult egy-egy sajátos, a teaművészet szabályainak megfelelő „változata", formája.
elérhetőség: urasenke.hu
 

Már a Masat is!

Fotózik is a Masat-1 -  szökken szemembe a címzetes hír a hajnali metró újságból.

Aztán: "A kis műholdat tervező és megépítő műegyetemi csapat eddig eltitkolta, hogy kamerát is szereltek a szerkezetbe."

Ennyi.

Ennyi? Ez bizony égető kérdések, vagy ha úgy tetszik, a világos beszéd elmaszatolása.

Mert ha így áll a dolog, akkor nem az a kérdés, hogy eggyel több már megint, aki kattintgat, hanem, hogy ez az egyetemi szinten képzett Masat-1 művésznek tekinti-e magát, és mennyit remélhet az nka-tól.

a zöldség méltóságos ágya

A múltkor állatmesével próbálkoztam, de többen beírtak a panaszkönyvükbe, mi szerint már az első két szó is ( azt hiszem, a hol voltra céloztak) annyira unalmas volt, hogy nem voltak képesek továbbolvasni.
Most tehát valami újjal próbálkozom. Növénymese.

- Én vagyok a liliom - lelkendezett a liliom, midőn a zöldségágyásba tévedt hagymából fejecskéjét végre a nap felé emelte.

- Hahaha! Hallottátok? Ő a liliom, ez a hagyma itten. Persze, mi meg mind orchideák vagyunk.

- De én tényleg az vagyok, csak ti még nem láttatok...

- Halljátok, micsoda szemtelen gyom ez? Mi nem láttunk... Mi! Mit nem láttunk mi, te kis szarházi?

Elkezdték csépelni.

- Én tudom, mi ez - tolakodott előre egy öreg parajfű. -Láttam egyszer a tévében. Ez a kaktusz.

Röhögés rázta a tépett liliom köré tódult zöldségeket.

- Hallod, te liliom, most lebuktál, most kaktúszul ejtünk téged! Na, ha nem akarsz további nagy pofont, halljuk, valld meg, mi vagy te, na?

- Kaktusz - válaszolta a liliom.

- Mi? Hülyének nézel minket? Parajfű csak viccelt. Életében nem látott még tévét. Igaz, mi sem - és fertelmesen röhögtek.

- Na, halljuk, mi vagy te, ha liliom nem vagy!

- Kaktusz - válaszolta a liliom.

- Ez tényleg kaktusz, én is láttam a tévében - kontrázott a karalábé.

- Úgy, tehát tényleg kaktusz. És akkor kaktusz, mondd csak, miért hazudtad nekünk, hogy liliom vagy? - ismét nekiestek.

Amikor elengedték, tépett szirmai szanaszét hevertek.

- Tudjuk, tudjuk, mi csak bunkó zöldségek vagyunk, de azt ne hidd, hogy nekünk akármit be lehet adni - tiport még egyet rajta a répa.

- Nekünk mindegy, felőlünk lehetsz te a liliom is, csak ne hazudjál, értetted?

- Értetted? - ordította a fekete retek, mert a liliom késlekedett a válasszal.

- Te, ez még mindig nem érti. Még próbál hazudni megint, látom a szemén, figyelitek? - nyomult oda a zellergumó is.

Újra nekiestek.

- Állj! Agyonveritek! Sőt, talán már ki is nyiffant - sopánkodott a zöldhagyma.

A liliom valóban nem mozdult többé.

- Igen, kinyiffant. Gyerekek, ezt azért nem kellett volna.

- Nekem mindegy, érted? - hőbörgött a fekete retek. - Felőlem élhet az ilyen, én nem vagyok rasszista. Felőlem azt csinál, amit akar, csak ne hazudja, hogy ő a kaktusz, ha egyszer a levendula, értitek? Micsoda? Ja, a liliom, igen... a franc tudja már... Már én is zöldségeket beszélek, mert úgy összekavart a szemétje. Mondtam, hogy szarok rá, felőlem a jázmin is lehet. Én aztán tényleg nem vagyok idegengyűlölő, csak nekem ne hazudjon.

Utcakövet felszedni, jó ügyekért, dicséretes dolog, de nem sok hozzáértést igényel.
Lerakni, az már igen! Lerakni már úgy kell, ívesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen.

Lerakás

Felszedés

Ez pedig itt a felszedők lerakása.

KIÁLTVÁNY

Ma, nyomban, hogy rám köszöntött a reggel, a következő kiáltvánnyal fordultam magamhoz:

Ha magyarnak érzem magam,

fékezzem és szűkítsem fogyasztói csapongásomat!

Ha az áru vonalkódja 87-tel kezdődik, tegyem vissza a polcra,

mert mint az interneten olvasám, az az áru a hiperrassz uszításban fürdő Hollandiából származik,

ahol lefasisztázzák a magyarokat. Engem is, persze!

Hogy mi a hiperrassz?

Virtuális, inverz etnomix. Minden rassz fölé tör. Mindent üldöz, ami történelmi identitással azonosítja magát.

Látszólag van rá oka.

Nos, ismerem én is a népem nevéhez ragadt szégyenteljes dolgokat.

Ám azonban, mint minden náció, egyedeiben az enyém is megújul, figyel, tanul, gondolkodik, s joga, sőt, méltóságbeli kötelessége is, hogy a maga útján jusson előre.

Nem hátra, előre! Egy értő és toleráns, korszerű jövőbe.

Le a fasisztákkal és le a hiperrasszal!

Én anyám arcát hordom és őrzöm magamon.

És van nagyon sok másfajta barátom.

Számtalan sorstársam, ellenlábasom köröskörül, ki mind-mind e csodálatos nyelven beszél, magyarul.

És így, együtt, efféle szövevényességben akarok másokkal egy élet- és érdekközösségbe tartozni.

Békében élni.
Éljen a nemzeti identitás!

Hogy mi az? Hát ez az!

Meg kéne már beszélni közös dolgainkat!

D-Vektor

Ennyi a kiáltvány.

Most figyelem, hogy hogyan reagálok.

Mert miként bennetek sem, nem bízom ám én már magamban sem úgy, mint régen. 

Pesövé Ofszi

Tudásítás* a Szatyor Bárból

Itt vagyok a Szatyor Bárban, a karzaton. Olyan sötét van, hogy GÖELEVEN 3200 ISO-nál is legszívesebben hazament volna. Nézem, ahogy költő költővel elegyedik a magafajtaság nagy sűrűségű közegében. Kíváncsian szorong a pár vénnel megspékelt ifjúság. Tűt nem is próbálnék leejteni.

A téma: Politikai költészet. Várakozón toporgunk a budoár-sötétben. Kis olvasólámpa világít meg ott, elöl pár fontos fejet.

Így csapnak aztán a lovak közé. A Szépirodalmi Figyelő vállalta a moderátor szerepét.

 Költő azonban költővel nem képes beszélni, ez hamar kiderül. Illetve beszélni még csak-csak, de gondolatot cserélni, aligha.

L. Simon, a költőből lett politikus lovagiasan bejelenti a kerekasztal fölött, hogy csöppet sem világos, mi a politika fogalom tartalma.

Lassan kiviláglik, ahogyan - költőien szólva - a rekedt kakas egyre kukorellik meg ahogy el-elszállinger a figyelem, hogy a költőnek csak a motyogáshoz van szótára.

Érdekelnek-e vajon itt bárkit annak a köztes térnek a mérvadó dimenziói, ami a politikai költészet, a politizáló versek vagy a költészet kultúrpolitikai szemlélete kifejezések között kirajzolódik.

A merészebbje először is elhatárolódik: a politikai vers kifejezés fosztóképző jellegű (értsd: a politikai attitűd esztétikán kívülivé silányítja a verset), a másik meg egyenesen aszongya: a politikai jelző nem esztétikai, hanem szociológiai, kvázi nem is téma a téma. Biztonság kedvéért el is temetik: a politikai költészet 20. századi jelenség, a rendszerváltozáskor úgy tűnt, a politikai költészetnek leáldozott.

Most meg mégis konjunktúra van e témakörben: levél- és pengeváltások.

Értelmezések értelmezései.

Minek útján, mint itt is, a vitatkozók (Endre például rendre) ügyesen elbeszélnek egymás mellett.

Közben bátor, alulról jött kezdeményezésként hozzák egyesek barátnőjüknek a sört, mert pincér ide már fel nem merészkedik; ifjú titánok botorkálnak fel a meredek lépcsőn, minek két oldalára rogyva állóképességüket vesztett agg költők fülelnek.

Agg költő lépcsőre rogyva fülel

Magam - bizsergő talpon toporogván - aggódva észlelem, hogy elsikkad a jelentősége a nyelv egyik fontos bázisának, a fogalomkészletnek, s vele együtt a fogalomrendszernek. Sokáig azt hittem, ez olyan hiba, amit, ha más nem teszi, nekem kell kijavítanom, s amiért majd hálálkodnak, ha kijavítom nekik, ha körbejárom mások helyett, miként definiálandó egy szó, már amennyiben logikus gondolkodásra, a köz üdvére szeretnénk használni.

Nem, nem, tévedés! Micsoda tévedés! Az embernek a szó nem egy konszenzus útján feltöltött tartalmú fogalom, nem a fogalmi világ raszterképének konzekvens képeleme, aminek segítségével becsatlakozhat mások gondolatmenetébe, hanem bunkósbot. Legtöbbünk nem érvel, hanem sújt vele, a szóval. Lerázza ellenfelét. Lágyabban példálózva: egy-egy jól irányzott, privát értelmezéssel hígított szófossal keni be mindazt, amit a másik mond. Amaz meg viszont.

Politika? Közös dolgaink - mondja Schein Gábor, mintha mit sem tudna ideológiáról, ami a hatalom legfőbb bunkós jogara, amivel a társadalmi mást akarásnak és másképp gondolásnak az Aczél félék ősidők óta odasújtanak.

Mintha ezek a kerek-vitatkozók mit sem tudnának államhatalmi szintű társadalmi berendezkedésről, aminek új és új kudarca százféle kísérletezésre és vádaskodásra csábít, s mely jóval több, mint "közös dolgaink". Mintha nem vennék észre, hogy az individuális egyén a közösséggel és az államhatalmi berendezkedéssel háromszöget alkot. A költészeti üzenet, a politikai irányultságú meg a politikával elégedetlen, a hatalmi despotizmussal konfrontálódni hivatott költő mondandója gyakorlatilag a közösségi tudat, a hatalmi politika és az individuális pozíció háromszögében nyeri el üzenet értékét. A hatalom - koronként más-más mértékben és módon - uralni kívánja a másik kettőt, a kollektívat meg az individuálisat is. Az u.n. politizáló költő pedig nem csak gondol és írogat, hanem ellentámad, beavatkozik verseivel. Következésképp a költő, mint túlképzett individuum vagy a nép hepciáskodó fia, kihúzza a hatalomnál a gyufát. Egyébként is, aki még nem esett át a képviselői vakuláson, vagy átesett, de dereng még valami az ő értelmiségi emlékezetében, ha ugyan az volna neki, az tudja, hogy az individuális érdek felől tekintve nincs jó és rossz politikai hatalom, mert a hatalom a közös létnek minimum valami kellemetlen, szükséges de mégis emberidegen, szellemidegen összetevője. A törvénykezés asztala az államérdekeknek erőszakos feláldozó oltára, ahol, amikor annak jött el az ideje, az egyént, naná, hogy a költőt is, kivéreztetik. 

Anyám teste az ország teste is, mondja Schein Gábor.

A nem politikai verseket fabrikáló költő is politizál, persze, csak hogy ő a politizálók két nagy, szignifikáns csoportja közül, a másikhoz tartozik, és nem a szerepvállalókéhoz. Gondol, de nem akar irányítani és uralni. Ha akar, akkor már túllépett a nyelvi formateremtés természetes érvrendszerén.

A költőből lett politikus a legrosszabb: már és még nincs hitele, miközben hipotézisei mentén átrendezi a kulturális életet.

Birokra kelni az acsarkodni kész, LMP parlamenti képviselővé lett Kukorellivel, látom L.Simon szemöldökének gyűrődésiből, ez egy újabb dichotomikus eszmélés hajnala.

Nem pártpreferenciák mentén, hanem az ügyek mentén kell haladni!

Ügyek! A nagy jolly joker!

Közben túltéve L. Simonon, aki bevallotta, hogy nem tiszta, mit kell politika alatt érteni, Szálinger Balázs kijelenti, többször is: nem tudja, miről van itt szó (kvázi: hol vagyok, ki vagyok, hányat írunk? :-))

Szóba jön - most már csak per Bandi, Gabi meg Laci által újra és újra a gondolkodás nyomorúságos kuruc-labanc dichotómiája meg a bináris pozíció, és hogy vagy vers van vagy nem.

Minden vitánk hitvita, mondja L. Simon merészen és nagyon okosan.

(Szálinger közben maga elé: "Nem értem az egészet...")

Végül is két fontos fogalomról nem tudnak eleget ezek a kerekasztalosok: politika és költészet. Mert például, ugye, mi köze van ma a versnek a költészethez?

Miközben ezek ott értelmiségi diskurzusok gócaiban keresik helyüket, elkalandozom. Most jut eszembe, ahogy itt  a karzaton szorongok, hogy a költő szeret igazat mondani nagy I-vel, bölcselet formába csomagolni. De hát igazat mondani... Mi az, hogy Igaz? Hol terem, s miből, miként áll elő? Megelőz bennünket vagy csak általunk konstituált dolog? Tisztáztuk ezt már valamikor?

Miközben Igazság nincs és van mégis, létezik nagyon is a költői igazságkeresés. Formával támogatott konszenzus-ajánlat az ember valósághoz való viszonyának megítélésében - gondolom én itt, a hanyatló polgári lépcső tetején, ahová odaszorultam, (lám, közben már a későn érkezett, sokáig alattam kucorgó Turczi István is széket szerzett magának!) csak az a baj, hogy ezek a kerekasztalosok folyton megzavarnak a gondolkodásban. Most például aszongya egyikük, hogy különböző kánonok működnek a területen, meg hogy nem pártpreferenciák, hanem ügyek mentén kell haladni, miközben meg a politika fogalmazza meg a közösségi identitás tartalmait. Ettől, bizony szétkattan az ember figyelme.

A kritikusok kerekasztalát én már meg sem várom. Azok tudnak csak kacifántos dolgokat mondani!

Én és a háttérbe szorult későn érkezettek  












* Nem, nem helyesírási hiba! Költők volnánk, vagy mi a fene? 

A lélek kapui

Hozta a szél, a szakolczay tavasz, hogy Baricz Katinak kiállítása nyílik. Miről? Gén. Mi a fene? Valami új?

Kerengő Galéria a Nemzeti Táncszínházban (Budai Vár).

De hisz ezeket a fotókat már láttam. És nem is GÉN, hanem gÉN! Korábban észre sem vettem, hogy ez a kedves portrésor ilyen körülményes szóképpel van felcicomázva. Ilyen kacifántos kottából játszódik az őspillantásoknak ez a bájos kardala.

A megnyitár, S.Faragó Gyöngyi információs társadalomhoz méltón felkészült, szótárazott, származtatott, szótövet metélt. DNS molekulákról, az ÉN értelmező szótári mivoltáról, genézisről, genetikáról referált, sőt, egészen a generátorig elmerészkedett, ahogy ma illik.

Gyerekarcok, talán két tucat. Nem ők ezek, hanem a Lélek-volt Földre érkező mása. Nem ők ezek - még. Pár évtized és akkor látni fogja már maga is, mindenik, mi volt ő akkor. Mi volt, ami többé már nem lehet.

Szembogarak hatalmasan ránk szegezve. Mélyükbe szippantódik a képzelet. Páros kijáratok a végtelenbe. Kínálják, mutatják, mi van az élet kapuján túl. Követelőzőn toppan elénk a rejtély: na, felfoghatod-e ugyan, mi a lélek, honnan jön? Itt van-e már, vagy még csak a pupilla mágikus teréből pillantgat testre szabott valóságunk felé? Miből merül elő, miként testesül meg?

Értjük és nem értjük. Valami van, az bizonyos, valami, ami földi biztonságérzetünket próbára teszi és meghaladja.

A lélek magábanvalóan. Felnőtt arcokban ezt ne keresd!

Mert egyszer a kapu bezárul. A lélek foglyul esik a testben, az bizonyos.

Beindul a célzott nézések utánozhatatlan koreográfiája. Ajkak, szemöldökök, redőtlen síkok küzdelmes viaskodása a jelenvolttal, az adottal, a szerencsével, az érdekütközéssel, a sorssal, a megszokással.

Arc lesz a pillantásból, a lélek foglalata. A földi álca. A megfogható. A földre rántható és sárba fojtható.

A követelőző, a vádló, a csalárd, a szenvedő.

Az őszinte. A lélek földi vértje, fegyvere. Az igaz és az ál választósíkjában emelkedő panaszfal.

Téma az is mind, s micsoda fotótörténeti bizonyságai vannak! Ám az mind-mind más valami.

A léleknek lassan arca lesz

(részlet egy Baricz portréból)

 

Az aprócska modellek közül eljött a megnyitóra több gyerek, s vidáman forgolódott közöttük Baricz Kati, ki korát már le nem tagadná. Ott forgolódott, mint virtuális nagymama. Mint akinek, bár gyereke sosem volt, unokája számos. Egy másik úton, a művész-őszinteség útján eljutott oda, hogy belefolyhasson a teremtők és őrzők rituáléiba.

Baricz, a virtuális nagymama

 

Érdemes a fotográfia mestersége felől is közelíteni. Mellőzhetetlen volt a plánozás és a nagyítás figyelmes megválasztása. A gyermeki szembogarak merész megszólítása. Na és a frontális felénk fordulás. Semmi nem sugározza úgy a frontalitás lényegét, mint az arc, ami arcunkkal nyíltan szembefordul. Minimum középformátumú gép kellett, hogy a pillantás elvont esszenciáját ne materializálhassa az emulzió.

Ilyesmiket gondoltam tegnapelőtt. Később azonban oda jutottam, hogy ez mind, mit itt összehordok, talán csak képzelődés. Legjobb hitem kivetítése.

Kézenfekvő volt, hogy visszamenjek, úgyis túl nagy volt a pörgés, nem tudott a kérdő pillantás igazán semmin megpihenni.

Tegnap aztán közelhajoltam. Átlátni-e a kapun, s van-e ott valami, ez érdekelt.

A Nikonom fókuszát veszítve beleszédült abba a sötétlő szembogárba, amiből kettő egy pár és érdekes mód Szarka Klárát idézi (ez itt mellékes, persze :-)

GÖELEVEN, segítség! A butácskák nem csak butábbak, mindig bátrabbak is. GÖELEVEN makróba vágta magát, zoomja se rezzent a pupilla mélyén, s nyelte a látványt nagy merészen. Akkor aztán pironkodva nekidurálta magát a Nikon is, átnéztünk végre a lélek-kapun.

Mit mondjak? A teremtő állt ott messze-messze, csillagporból szőtt kezeslábasában. Szót se szólt. Zümmögött valami - talán a fókuszmotor.

Hátrálnom kellett. És akkor aztán észrevettek engem ezek a kis vakarcsok. Illegette magát az érintetlen lelkek boldogságos kara. Édes akkordokba fonódott az ősjóság, az ősbüszkeség és ősrémület. Most láttam csak, hogy némelyik már öregecske, legalább is ide, már túlnött a feje a pupillához képest.

De hát ez van, ezt hozta az eszmeinél kicsit profánabb mögöttes koncepció: Baricz észrevette, hogy néhai lánymodelljeit miként sodorja magával az élet úgynevezett rendje. Szinte mindnek van már gyermeke. Nem pont egyívásúak, sem a szülők, a hajdani modellek, sem gyermekeik. Az ím már több évtizedre nyúló bariczi játszadozás, melyben állni látszott a bariczi idő, e fotósorozattal magába fogadta az új tényeket, hogy lám, lám, az élet így meg úgy.

Jó ötlet volt.

A fotón, a bariczi valóság és az élet furcsa metszéspontján (ahogy S.Faragó Gyöngyi említé: "a vizuális bölcsőben")  a kiscsókák friss lélekkel pillantgatnak. Megállt az idő. Ebben oly nagy a fotó! Akárhányszor örömem lelem bennük.

A lencsevégre kapott modellek közben növekednek. Majd lassan felnőtté lesznek, s maguk szólítanak porondra új lelkeket. Baricz nagymama még szorongatja magához őket, mint élete értelmének virtuális bizonyságait, s úgy is, mint örökkévalókat.

Ha rám hallgat, maga sem tudja, ki kellett volna mondania vagy sem - a nevüket :-)) 

A Nikon szabotázs értékű beleszédülése

A Teremtő áll ott messze csillagporból szőtt kezeslábasában 

vitaminbomba

Felrobbanhatott a konyhánkban egy bomba, egy vitaminbomba. Csak ez történhetett, mert ez a vitamin-pokolgép, amit influenza-gyanús fiam fabrikált magának kevéssel ezelőtt, tíz perc elteltével már nem volt sehol.

az ideális párkapcsolat

hiszeműségi paranoia

Fél három is elmúlt, és feleségünk még mindig nem főzte meg a vasárnapi levest. Nem azért,... tudjuk, ma már olyan világ van, hogy mi is főzhetnénk. Ma azonban ő főzi, csak mert megígérte.  Viszont nem főzi, pedig már fél három is elmúlt. Valahanyadik kedvenc filmjét nézi az ágyból.
Az ilyesmi mérgesíti az embert.
Nos, mérgünkben a következőket gondoltuk:

Ha az állam hamarosan szolgáltatóvá lesz, mint már egy ideje ígérgeti, akkor kérdésünk, hogy csak szolgáltat vagy a társadalmi közösség feletti hatalmat is gyakorolja?

Az állam, ha ezt így fél háromkor hallja, máris ráharap: persze hogy a hatalom is, naná!

Na és ez az állam kinek szolgáltat majd? Miféle közösségi entitás lenne az, amelyik a szolgáltatást igényli, s hogyan jön az létre, (eleddig ilyen szolgáltatói viszony még nem létezett) milyen jogosítványokkal, és igényeit tekintve milyen autoritással bír?

Csak nem az állam mondja majd meg talán, hogy tőle milyen szolgáltatásokat lesz szabad kérni?

Felmerül elménkben a gyanú, hogy vajon nem a hatalomba befészkelődött egyének felelősség nélküli szerepálmáról van-e itt szó szolgáltatóállam címen. Amikor a hatalom birtokosa legszívesebben csak hatalmi kiváltságokat akar a képviselés páholyos magasságaiban, országos gondokat meg, jövő iránti felelősséget dehogyis akar!

A szolgáltatás miféle hasznára szolgálna annak, aki igénybe veszi? És az államhatalom törvényei által kötelező is lenne vajon igénybe venni? És teret kaphatnak-e az alulról jövő igények efféle hatalmilag erőteljes szolgáltatásra, s milyen autoritással fogalmazódhatnának meg ezek?

Csak nem egyének, millió számra folyamodnának tán állambácsi szolgáltatásaiért? Miközben másrészről meg nyomulna magas szinteken a kizsákmányoló lobby.

Csak nem rabszolgáltató állam körvonalait vélhetjük kirajzolódni?

Na ne már! Azt azért, ugye, nem?

Legjobb közmorális képzeletünkben, akárhogy is nézzük - egyfajta új közösségi entitás rajzolódik ki az állam szolgáltatói ambícióinak ellenfényében.

Egy olyan entitás, mely a szolgáltatás önérdekűségével szemben új jogosítványokkal, kellő védelemmel és önrendelkezésre érett öntudattal bír.

Mik ennek az entitásnak az intézményei, ha azok nem a szolgáltatóvá "kurvult" állam intézményei tehát, mert az államnak ezek után, demokratikus esetben, csak szolgáltató intézményei lesznek, ugye?

Na, neeeem! Az állam máris tiltakozik. A hatalom az komoly dolog! Az "emberek" nép szinten leledző közösségének csak hatalmilag indiferens civil intézményei lehetnek, a kérincsélés, sőt, az alázatos kérincsélés, a rálátásnélküliség és más istápolást igénylő fogyatékosságok ismérveivel markírozva.

Oké, nem volt ebéd.

Ha mindez, mit itt összehordunk, hiszeműségi paranoia, akkor mégis

mit takar az államhatalomba delegált hangadók részéről a szolgáltató ambíció egyre gyakoribb emlegetése? Nyilván egyfajta markáns különbséget az eddigi, a hagyományos államfelfogás viszonylatában. Pontosabban mit is? Miért nem kell többé a régi államforma?

Talán, mert eltűnőben vannak az államiság legalapvetőbb ismérvei: a földrajzi körbehatároltság, a legitimitást visszaigazoló állampolgárság, a zárt gazdasági közösség. Vagyis felszívódnak az állam történelmi legitimitásának ismérvei, mint olyanok, miközben irányítás persze kell ott, ahol sokadalom van. Irányítás nélkül hogy maradna békés mederben a nagy nemzetközi alá és fölérendelődési tülekedés?

Értelemszerűen megszületik egy államhatárok feletti irányítás szükségessége. Újra divatba jön például a birodalom-szféra. Birodalmi jog fedi le az államok jogait, birodalmi pénzügyminiszterek döntenek róla, hogy egy állam megrovandó a gazdasági önállóskodásért vagy sem. Az államhatalom egyre inkább tétlenül téblábol a maga fiktív határain belül, egyre nagyobb gondot jelent megteremteni a látszatot, hogy az a sok államhatalmi szerepvállaló miért kaphatja továbbra is hatalmas fizetését.

Szolgáltató állam! Mindegy, hogy a szolgáltatók mit szolgáltatnak. A szolgáltató gondolkodásában - nézd csak a mosógépszerelőt vagy a bankárt! - sohasem rak fészket a közösség iránti felelősségtudat.

Érdekes mód a civil szféra még nem ébredezik, hogy neki is újra kellene konfigurálnia identitását és kapcsolatait. Még nem látja talán, hogy a felelősségtudata-zakkant államapparátushoz vagy akár a fölébe tornyosuló birodalmi adminisztrációhoz való kuncsorgást félretéve át kellene nyúlnia a foszladozó közigazgatási határokon, és vasutasnak vasutassal, művésznek művésszel, pedagógusnak pedagógussal, érdekképviselőnek érdekképviselővel, nyugdíjasnak nyugdíjassal (vesebetegnek vesebeteggel) kellene keresnie a közvetlen összetartozást és érdekeltségeket, szerte a világon. 

Túl konzervatívan gondolkodom? Ha előbb-utóbb lesz leves, talán újragondolom a dolgot.

Szép újpesti példa, amikor irányítás már van, de szolgáltatás még nincs :-)

Szolgáltatás nélküli irányítás a Vámház körúton :-)