2011. február 28., hétfő

FEKETE ZEN

Vannak, akik nem hisznek a Mikulásban, mert még sohasem látták, és vannak, akik hisznek benne, pedig még sosem láttak Mikulást. Ám mondhatjuk-e biztosan ez alapján, hogy nincs Mikulás vagy pedig, hogy van?
Ezért aztán van olyan ember, aki azt mondja, hogy ő a Mikulás, és vannak, akik hisznek neki, és vannak, akik nem.
De mondhatjuk-e biztosan, hogy ez a Mikulás nem az a Mikulás, hogy azoknak, akik hisznek benne, nem ő a Mikulás?

2011. február 27., vasárnap

Valóság, utómunkában


Dozvald János
Út önmagamhoz
című kiállítása elé

Melyik valóságos? Sőt: melyik a valóságosabb? A hajó az utcai lefolyócsatorna alján vagy a fasor a csányi határban? A H betűt formázó aszfaltrepedés vagy a mélyen alászálló felhő a szűk Dob utcában? A ’Megállni tilos’-tábla a vízzel telt földbarázdákban vagy az aszfaltba süllyedt s ugyancsak vízzel telt cipőnyomok? Csakhogy nem találós kérdések Dozvald János fotói, hanem költői képek. A költészetben érhette tetten legelébb az ember, hogy a valóság se nem ez és se nem az, hanem valami más – az, amire a művészet mutat. Amit a művészet megidéz.
Mert a valóságra csak mutatni lehet. A valóság nem a realitás.
A barázda, az aszfalt, a tábla, a felhő, az út, a fasor, a csatorna, a hajó: realitás. Mindez együtt pedig: valóság. De képesek vagyunk-e egységben látni mindent? Alig-alig. Teljes érzékelésünknek és gondolkodásunknak együttvéve is csak felvillanásai, „bepillantásai” lehetnek a valóság felé.
Dozvald János fotói ilyen felvillanások, de nevezhetjük őket capriccióknak is, goyai, Huszárik Zoltán-i értelemben. Szeszélyek – az elme csapongásainak leképezései. A képeknek nincs egyetlen témájuk – legfeljebb kedvenc visszatérő motívumok tűnnek fel, mint a cipő, a lábnyom –, hiszen az elme csapongásának témája nem a tárgy maga, hanem a dolgok közötti kapcsolat. A kapcsolatot a dolgokhoz fűződő személyesség teremti meg. Dozvald nem médiaszenzációkra éhes sajtófotós, aki kívülről tekint motívumára; a tárgyakhoz s a helyszínekhez személyes viszony, tapasztalat, érzelem fűzi. 
Dozvald fotósként is írói fejjel gondolkodik, verbalizálja a képet, s még a leghétköznapibb tárgyat is gondolattal tölti meg. Egykori diaporámakészítőként a diaképek egymásra és egymás mellé rétegezésével eleve a dolgok közti összefüggés volt a témája, s mostanában sincs ez másként, csak épp az idő mintegy besűrűsödött, egy-egy képbe préselődött, s nincs már látható előzménye és következménye – csupán az alkotó és a néző tudatában. Vagyis önmagában hordozza időbeli előzményét és következményét; nem kibontva, hanem lepecsételve az így enigmatikusabbá váló jelentést.
Noha képeit nem fűzi össze monomániás témaválasztás és jelentés, a fotográfus mégis felfedi érdeklődésének irányait: a politikai és a társadalmi ’klíma’ például hol egészen direkten (Változtatásaink a rendszeren, Átmenet), hol rejtőzködőbben (Valami dereng) megjelenik a fényképeken. Érdeklődésének következő területe a filozofáló, az életút állomásain tűnődő ember – az alkotó maga – aki látszólag stabilan áll a kibillent perpektívájú épület peremén, szemközt a végtelennel (az Utolsó egyetem című képen). Fotóinak harmadik csoportját a természet és a város jelentéktelennek tűnő részletei inspirálják: ezeken az alkotó összefüggésekre éhes tekintetének kiélesített koncentráltsága mutatkozik meg. Ám akárhány képtárgya legyen is Dozvald Jánosnak, mindegyiket áthatják-átformálják a tudatos asszociációk, s ilyen értelemben a képek témája inkább az elmeműködés maga.
Dozvald János szerencsétlensége és szerencséje egyaránt az, hogy a fotográfia átmeneti korában él. Azért szerencsétlensége (s ebben mindannyian osztozunk, akik a technikával bármilyen területen kapcsolatba kerültünk), mert sokszorosát kellett megtanulnia a szakmából, azokhoz képest, akik egy megállapodott kor szülöttei. A diaporáma művelőjeként a diafényképezés, a fotókémia, a montírozás, a vetítés- és hangtechnika tökéletes mesterévé képezte magát, hogy aztán a vetítőgépeitől is megválva a legelsők között jelentse ki: „Többé nem fűzök filmet a fényképezőgépembe!”. Azonban paradox módon éppen a digitális technika lett az a szerencsés momentum, ami „utolérte” Dozvaldot, illetve az általa képviselt gondolkodás- és munkamódszert, melynek a lényege, ahogy ő maga írja: „…érzéki élmények katalizálására törő, formaesztétikailag is hangsúlyos utómunka.” Az utómunka hangsúlyozása fontos, hiszen ennek segítségével éppen a fotó hagyományos dokumentáló funkcióját, a riportázsét, a jókor jó helyen levés értékét cseréli föl (egészíti ki) a konstruálás, feldolgozás, átalakítás eszköztárával; mindazzal, amit korábban is már szinte ugyanígy művelt. A különbség a technikain túl csekélynek látszik, ám annál lényegbevágóbb, s mára már akár közhelynek is tekinthető: a digitális fotón a valóság és valódiság többé nem bizonyíték és nem bizonyítható. Természetesen a fénykép érzéki-optikai leképezése révén nem tűnt el a látvány szépsége sem, s még a dokumentáló funkció is működik (a sajtófotók, a tévéképek is még makacsul közvetítik a „valóságot”, hiszen akarjuk azt hinni, hogy amit látunk, az valóság) ám Dozvald János számára, azt hiszem, amit lát, sohasem „A” valóság, hanem pusztán ilyen vagy olyan realitás, amelyen egyéniségének makacsul ironikus, olykor szarkasztikus, de a végén mindig megbocsátó, sőt együttérző karakterét felszikráztatja.

Lajta Gábor
2011 március 3.

2011. február 26., szombat

Védekezzünk filmnézéssel!





Olvastam a helyi Hogyishívjákban, hogy a mi kis csallóközi gányoló jányunk unja a telet. A hangulatromboló szürkeség ellen filmnézéssel védekezik.
Hm!
Most, hogy aludtam rá egyet, kattant be nekem valami, ami már - azt hittem - sose kattan be:
hogy a strucc miért dugja a fejét a homokba...
Filmnézéssel védekezik a nyár ellen, amit már annyira un.
Igen!
Tévé, ott a homokban?...  Persze hogy nincs! Nem is kell, kizárt dolog, hogy a struccnak ne lenne jóval több fantáziája, mint ennek a mi kis Hogyiskicsodánknak. 

2011. február 25., péntek

senkiségek

 A senki, a Senkidesenki meg a másik senki

Az egyik banánt evett a hídkorlátnak dőlve. Szép délelőtt volt, s nem csak azért, mert sütött a nap, nem csak, mert langyos májusban járt már a tavasz, hanem azért is, mert Senkidesenki nem akarta elvenni tőle a banánt, ettől a senkitől. Kirabolni sem akarta Senkidesenki ezt a szerencsétlent, akinek alig volt többje, mint ez a gyorsan elnyelhető banán. Itt a szellős hídon Senkidesenki nem lök félre senkit, mintha útjában lenne, koldulni sem látja értelmét itt Senkidesenki, pláne egy senkitől!
Talán, hogy lassítsa a folyamatot, mely a kényeztetés érzületét erősítette ebben a tavaszban, aprólékos gonddal bontotta lefelé a banánhéjat, így fékezte éhes indulatait ez a senki, és közben ráérősen bámulta az uszályokat.
A másik senki távolabb, a szigeti törésnél bukkant fel, kétkerekű kordéval közeledett a budai oldal felől. A kerekes láda oldalából magasba meredezett a szögletes lapát és az enyhén balosra kopott, sokat látott nyírfaseprő. Lassan közelgett az a másik senki, megállt jóval odébb, szemügyre vette emezt a banán hullni kész héjával kezében. Kiemelte a seprőt és a lapátot, begyűjtött egy cigarettás dobozt, aztán döcögve közelített, mint kinek itt még dolga lehet.
Uszály haladt át a híd alatt. Épp az utolsót nyelte a senki, s már libbentve kereste legívesebb módját, hogy a héjat a mélybe hajítsa, amikor a másik senki aszfaltot kaparintó kis zajjal odatolta a lapátot. Emez, aki bölcsészetet tanult még a hatvanas években az ELTÉn, megmerevítette mozdulatát egy pillanatra, míg belebámult az ormótlan lapátba. Bár kicsit összezavarodott, hogy ím valamit most felkínál az élet, mégis  inkább a semmibe terelte tekintetét. A banánhéj bánatosan lógott a megtorpant időben.
A másik senki, aki nagyjából ugyanaz idő tájt ugyancsak az ELTÉn tanult, de a TTK-ra járt, csak állt ott a lapáttal senkisége eddigi csúcsán, némán szolgálatára áldozva magát egy senkinek.
Az uszály, mint súlyos köztisztasági érv csak tódult, csak tódult a híd alatt. A kapitány rezignáltan bámult fel, mint aki magától értetődőnek veszi, hogy Senkidesenki nem dob semmit a hajóra.
Az egyik senki, aki tollunk kaparászása nyomán időközben banánossá jelzősödött, gyötrelmes arccal tűnődött további lehetőségek fölött, aztán a délelőtti verőfényben a banánhéjat a szürke aszfaltra dobta.
A másik senki felmérte a nyilvánvalót, komótosan visszahúzta, majd vissza is tűzte a lapátot az arra rendszeresített helyre. Kis senki volt ez, de volt méltóság a tartásában. Így gördült tovább szemetes targoncájával a másik senki előtt, aki ekkorra akkora nagy senki volt már, hogy többé még a rekesznyi banánt sem akarta volna tőle Senkidesenki elvenni. 
Bőrövet sem akart volna eladni neki, kettőt háromezerért, csakis rá tekintettel Senkidesenki. Még a tovahúzó tömött villamosból sem nézte őt Senkidesenki. A lágy májusi szellő úgy járt rajta át, mintha ott sem lenne.    

2011. február 24., csütörtök

agyalok kicsit a kópiáról

Matt papírra nyomtatás okán ugrott be egy-két gondolat.
 Kiállításra készülünk. Fényes papír? Kicsit berzenkedtem. A jóságos producer beszerzett valahonnan egy doboz művész-papírnak mondható csodát.
Megvallom, megrémített a próbanyomat, s arra sarkallt, hogy utána gondoljak, mi is a fotónak, mint kópiaként megmutatkozónak az anyaga. Berzenkedésemet látva, producerem utólag, valahogy előrebocsátólag megjegyezte, hogy a fotósok ki nem állhatják a matt papírt.
Persze, ugyan mi okból és mióta? Mióta már tudják, hogy a képzőművészet nem a látszatoktól az, ami?
Ám valóban van némi zavaró abban, ahogyan a matt nyomtatás feketés tónusai a valóságról referálnak, ahogy elnyelik a rájuk eső pillantást.
Ezen agyaltam kicsit, hogy miért. A klasszikus analóg fotónak a hordozója az u.n. szemcsézet. Ez gyakran jól kivehető a képen, ám ha a lé nem mozdította el az információ hordozókat az előhívódás kocsonyás állapotában, akkor nem zavar, sőt!
Kézenfekvő lenne azt gondolnunk, hogy a fotó kép fizikai hordozója a szemcsézet. Ám a szemcsézet ugyancsak nem materiális valóságban, hanem csupán virtuálisan jelenik meg a kópián, miképp a kép is. Úgy, mint a virtualitás egy másik vetülete.
Mindaddig, amíg valaminek az ábrázolt mását keresi szemünk a kópián, nem játszik szerepet a kép fizikai hordozója, mint matéria. Különösen nem, mint a mi virtuális médiumunk esztétikailag megformálható anyaga.
Amikor a felszín játékát vagy a festéket a maga fizikai valóságában megpillantjuk a papíron, visszahőkölünk a virtualitásból, és a fotónak, a maga eredendő értelmében vége.

2011. február 22., kedd

Lomográfia - mi az?

Felbukkant egy jópofa bolt az Akácfa utcában. Lomography, s ez, mint olvasom valahol, nagyköveti - rombolt. A fotó egyik különös nosztalgia-rettro-vacakvarázs vonulatáról kapta nevét.
Ismerősöm mondja, ezek lomokat szeretnek fényképezni. Hehe... Ha így lenne, én is lomográfus volnék, de nem igazán tudom, miről is van szó.
Bementem. Az üzlet fotó-értő vezetője kalauzolt a témában. Váczi Kristóf a jó nevű Flash Back stúdió egyik tárgyfotósa volt, s jelenleg a lomográfia szolgálatára szenteli idejét. Kevesen tévednek be, nem rég nyílt az üzlet, de a háttér erős: lomó eszközök forgalmazásával már 4 éve foglalkoznak, viszonteladói hálózatuk is van.
 
Az eladótér dekorálására lomó képeket kértek be a lomográfia népesedő táborától.
Jellegzetesen lomós divat, ahogy a kis kópiák többszázával felkerültek a falra. A lomózás szelleme szerint szólva: lehet nézegetni.
Tehát nézegetés...  és nem nézés! Mindenki magába nézhet, hogy mikor is nézegetett utoljára nézés, megnézés, ne adj isten figyelmes nézés helyett.
Osztrák cég ötlete indította be a lomózás mostani divatját Valahol Prágában találtak régi orosz, 85-ös gyártású LOMO márkájú fényképezőgépeket, felvásárolták, feljavították és Lomography márkanév alatt piacra dobták. Az orosz LOMO gyár elsősorban űrtávcsöveket gyártott (gyárt - felőlem akár még ma is), és volt egy-két fényképezőgépük. Például a Szmena. Az osztrák cég rávetette magát a régi LOMO gyártmányokra, felújította és divatos dobozolásban piacra vitte őket. Aztán megindult az utánagyártás, immár korszerűsítve. Az oroszok is észbekaptak, és ujra gyártják ők is a lomográf eszközöket. Időközben Kínában is beindult a lomó üzletág.

A Lomography fotógépeinek csomagolása egyfajta bizsuvarázs. A korszerű lomó gép hagyományos filmmel működik és időautomatája van. Varázsát a viszonylag rossz lencse adja, az egyedi gyarlóságokból következő vizuális véletlenségek. Vignettálás és torzítás itt-ott, főképp a sarkokon. Beszűrődő fény, ami a szűz filmet megrágja kicsit, a felvételt bájosan tönkreteszi, és számos ilyesmi. Váczi Kristóf olyannyira szeretett lomó gépében például - amit valaki kölcsönkért és aztán elveszített - az egyik lencsetag félre lehetett csúszva, a kép jobb alsó sarkán ugyanis kazalszerűen ismétlődtek a kontúrvonalak. Ebben volt a varázs.
Akadnak olyan hibrid változatok, melyekben a kisfilmes méretrők rollfilmesre válthatunk, így a 35 milliméteres film perforációjára is kifuthat a kép. A rollfilm változatok, mondhatjuk, a hajdani Pajtás meg Ljubityel fényképezőgépek örökségét viszik tovább.
A Pajtás gép koppintása ma 24 ezer forint körül megvásárolható. Ha nincs a gépen vaku, már 12 ezerért is kap valamit az ember. A Lomography gépekre 2 év garancia van. Szerviz Magyarországon nincs. Ha az üzletben nem tudják megjavítani, adnak helyette egy másikat.
Volt nekem is a nyolcvanas években ilyesféle olcsó gépem. Kettőt tudtam vele exponálni, aztán bekrepált. Szerencsére visszavették az üzletben. Ha meggondolom, ma is van ilyesmim, okos kis japán automata, amit volán mögül tikkadtan kászálódó arám már kétszer is az aszfaltra ejtett, és ettől csúnyán - na, még a végén kiderül, hogy szépen! - meglomósodott.
Akadnak különös fejlesztések: egyetlen szemtelen mód egyszerű, kereplő féle csavarodással körbeexponáló, réslencsés, 360 fok panoráma-gép, és léteznek Pin hole, lyukkamera módra is átállítható Lomography fejlesztések. Cserélhető objektív, a kreativitás fontos forrása. Kapható lomó gép nagylátószögűtől a macroig terjedő csereobjektíves szetben.

Az Akácfa utcai Fogasházban kiállítótere is van a lomózásnak. Olyan neves szerző képe is felbukkan itt, mint Dobos Tamás reklámfotográfus. Bár a lomókép elsősorban levlap féle méretben, ömlesztve élvezetes (már akinek :-) bírnia kell a 30x40 centiméteres felhúzást. Néha csupán a rossz rosszabb már úgyse lesz alapon, de egész jó rajzú kópiák is megfordulnak a mezőnyben. Márciusban új kiállítás követit a mostanit, érdemes odalátogatni, már annak, akinek keblében (vagy hol) a lomózás iránti olthatatlan láng lomog :-)
A lomó fotót, alkotói funkcióját illetően, a lomográfusok zöme dekorációnak tekinti. Ám a lomózás háttér-teóriája többet is sugall, főképp angol nyelven hízik, és fellelhető szinte minden az interneten (Lomography.hu)
Néha tehát profi munkára is jól felkészült fotósok, divatból, stílusjáték gyanánt, kedvvel lomóznak. Néha csak álruhában, a kaland kedvéért. Mások egyenesen a művészet kizárólagos útját keresik benne.
Magatartás-filozófiájuk egyik sarkalatos tétele, hogy a digitális fotós mindent lefényképez, ezer változatban, aztán amikor látja a kijelzőn, nem birja eldobni. "Még ha mindent megfontoltan beállítottál, mindent kiszámítottál, akkor is rossz lehet valami, újra exponálod, szóval mindenképpen megnézed, aztán próbálsz még csinálni vele valamit."
A lomó fotó a kattintás és a gép gyarló reakcióinak erkölcsileg visszavonhatatlan és hamisítatlan közös története. Bájosan vacak, olyan, amilyen a mindennapiság, a laza életszemlélet.
A lomózók tulajdonképpen a szakma hippyjei - mondom én, akik szellemileg a pre- és postkultúra mixturált nedűjén tenyésznek, akik kokettálnak az ártatlan dilettantizmussal, akik kis rezervátumot különítenek el holmi gyermekes felelőtlenkedéshez, akik elhajolnak a fejlődés kínálta költséges minőségbeli kihívások elől, akik, ha nem telepszenek rájuk túlságosan az önbonyodalmaikba szerelmesült teoretikusok, akkor akár boldogok is lehetnek. Egyetlen dolog vár fenyegetőleg rájuk, hogy divatjuk múlik.

2011. február 21., hétfő

Mini-hittan

(Még mindig a tegnapi élmények hatása alatt)


Nem azért hiszek benne, mert létezik,
hanem az által létezik, hogy hiszek benne.

2011. február 20., vasárnap

Féner fekete-fehéren és fehéren feketén

Miután a hangzatos cím már megtette a magáét, pontosítsunk! CONFESSIO FEHÉREN-FEKETÉN, ez a címe Féner Tamás békásmegyeri templomtárlatának.

Több mindent is jelent az az első szó:
Vallomás?
Így értelmezve kérdezhetjük, miről vall Féner, amikor vers idézeteket is társít fotóihoz? Miféle őszinteség tárul fel sok jeles költő idecitálásában?
Gyónás?
Hol s miként tárulnak itt fel akárcsak a szabadon értelmezhető fekete-fehérre hangolt vizuális dekadenciában Féner Tamás vétkei?
Hitvallás?
Leginkább ez tűnik elébe menni egy kiállítás keretében várható fogadtatásnak.
Mindamellett, hogy most is bebizonyosodott: a templom az ideológia terepe (bálványokrul pro és kontra,) meg kellett állapítanom: határozottan jót tesz néha a zongorázás a hegedülésnek :-)
Max Bruch dekadens romantikája jól illett Féner 16 fotójának tematikájához: múlandóságunk tanúi, társai és nyomai - föld, víz, kő, évszakok, növényzet, fossziliák vonulnak fel itt. A dekrescsendóba fordult évtizedek "belső tapasztalásának expressziója" ez, a megnyitó szavak szerint.
Az egyszerű, tasztatúrán lepötyögött kivitelezésű meghívó szerint Féner Tamás e tárlata újabb kísérlet, mellyel a művész nemcsak önmagának, de a képeit szeretőknek is nyilvánvalóvá akarja tenni: szó és kép összetartozik.
Nos, a 16 képből és ennél talán kétszer is több idézetből álló kiállítás arra a kijelentésre késztet bennünket, hogy szó és kép egyáltalán nem nyilvánvalóan tartozik össze.
Kétségtelen: a sajtófotók felvonulása terén is hangsúlyossá vált a verbális társítás, és mintha a ma divatos, művészet címszó alatt futtatott vizuális kommunikáció sem lenne képes előtálalni mondandóját narratíva nélkül. E kettő azonban informatív szöveggel operál.
Féner Tamás saját szavai szerint: "El akartam számolni valamivel... a magam gyenge szavainál jobbakat kerestem."
Segítségül hívja tehát a beszédnyelv esztétikai kifejező erejét. Gyakorlatilag kulturális kollázsokat akaszt elénk a falra, melyek aztán többé nem igazán a forma tiszta nyelvén beszélnek.
Mert kérdés, hogy megtisztelő és értelmes-e olyan csakis egészben nagyszerű alkotásokból sorokat kiragadni, mint Babits Mihály Esti kérdése, vagy Verlaine, Juhász Ferenc, Tóth Árpád költeményei.
Ha elképzeli az ember fordítva: valamelyik nagy költő az ő kötetében Féner fotóiból kimetszett kis fecnikkel illusztrálja verseit (csak egy kőszobor szeme, csak egy összeszáradt falevél stb.) visszásnak tűnik talán más számára is az efféle vállalkozás. (E példában persze bújtatva benn van a Féner fotók felmagasztalása, tudom, de alkotó munkássága ismeretében ezt nem is tagadnám meg tőle :-) Másrészt viszont, mint kulturáltságunk sok színben játszó eklektikus palástjában felvonulni, nagyon is tetszetős hagyomány az idézgetés.
Evangélikus templomban vagyunk. Féner jól pallérozott hittel nem csinál nekünk faragott képet, istenét imádja, ahogy tanulta, s ahogyan maga elméjében fellelte, és tisztelő feltételezéssel állítja az evangélikus templom oltára fölé az ő Istenének pillantását modellező kompozícióját.

6x7 méterest gondolt, de nem volt annyi pénze az egyháznak











A szokásos megnyitó aztán egyfajta hitpedagógiai showba fordul, melyet az Úr szocliberális szószólójaként közfórumokon megismert Donáth László celebrál, s olyan jelességeket szólít asszisztenciára ehhez, mint Mandur László, parlamentünk volt alelnöke.



















A fotó jelenlévő nagy művészei is megszólíttatnak, Korniss Péter, Szebeni András, Horváth Dávid, (már akiket a jelenlévő nagyságok közül László atya ismer) ők azonban szerényen szabadkoznak.


Tóth György Féner képében

Korniss Péter Féner képében


Szabó Péter Féner képében
















A meghívó legvégén ez áll:
"...szó és kép összetartozik. De valóban összetartozik? Ezt döntse el ki-ki maga. Ez már a néző szabadsága."

Köszönöm. Éltem szabadságommal :-))

2011. február 19., szombat

alkotmányrul

Az Alkotmány mára bonyolult, normatív alaptörvénnyé lett, a jogrend valamennyi törvénye ezen alapul. Az ember, az egyén két okból sincs az alkotmányozás fontos mozzanatainál döntési szabadsága birtokában:


(a folytatást keresd a GONDOLKODOMban! - kezdőknek: középen fent!)
ott görgess legalulra! (a HTML-ezésem valahogy megint bekrepált :-))

2011. február 18., péntek

A teremőr értékel

Megnéztem kollégám kiállítását a Kiscelli Múzeumban. Emelkedett címe alapján (Amnesia temporis - Időleges felejtés) az volt a sejtésem, hogy bizonyos korszakos jelenségbe botlom.
Jellegét tekintve fekete-fehérre lecsupaszított látás jellemzi a tárlatot, ezt tisztelni illik, ám néhány sötét gyanúsításra is okot látszik adni. Elsőként is: talán nem volt elég képe a szerzőnek, hogy azt a szép nagy termet megtöltse.
Ha ebben tévednék, akkor feltehetőleg még ennél is rosszabb a helyzet. Olyan témaismétlésekre bukkan ugyanis az ember, amit nem vagyok hajlandó egyébként, mint fotó mesterségbeli következetlenségként kezelni. Mert ha kiállít az ember egy adott percben meglőtt látványt (Újságot olvasó emberpár a pesti rakodóparti lépcsőn) fotográfiailag nagyjából korrekt élességgel és dokumentatív értelemben is korrekt tónusgazdagságban, akkor miért állítja ki ezt a témát, szó szerint ügyanonnan exponálva, ugyanazon képaláírással, három méterrel odébb, afféle lomósított verzióban, ahol életlen, talán elrázott is az expozíció, és a korábban említett tónusgazdagság is lomósan lepusztult. Vagy ez vagy az! Mert ez a kettő együtt itt most nem vetít ki semmiféle érdemleges üzenetet, nem referál többről, mint bármelyik változat egyedül.
Na de ezek az ismétlődések máshol is előfordulnak, anélkül, hogy bármi értelmű célja szembe ötlene a dolognak. Elrázott pillanatok ugyanonnan, négyszeresen (Levegőzők a Lukács fürdő parkjában I. - II. - III. - IV.) Pünkösd az északi összekötő hídnál, szóról szóra ugyanaz a kép, két pillanatnyi különbséggel.
A régi világban nevelkedett szemnek még a gondatlan negatív hívásra hajdan oly jellemző volt brómfolyás is felbukkan egy képen. Tekinthetem a konvencionális tónusok Erdély Miklósos, végletekig való lecsupaszításának, a tónusok már-már avantgard, azt is mondhatnám, rögeszmés megalázásának, hogy falra kerül egy olyan felvétel, amin a nedves negatív fizikai sérülései miatt fekete lukak és karmolások sorjáznak az égen.
Ilyen katartikusan súlyos helyzetekben persze néha segítségünkre siet az élet.
Terembe lépésem után nem sokkal kérdém az idős János teremőrt (mellén a kis tábla), mert láttam, hogy velem együtt ő is nézgelődni kezd, hogy tetszik-e neki, mit mond neki ez a képanyag.
- Még nem volt időm megnézni - válaszolta, s fontos léptekkel eltűnt kis időre. Mikor az összekarmolt negatívhoz értem, ott volt már megint, és egyiktől a másikhoz lépve gondosan tanulmányozta a képeket.
- Ön civil szemmel nézi ezeket a fotókat - szóltam hozzá. - Kíváncsi lennék, maga szerint mik ezek a fekete furcsaságok itt, az égen.
Megnézte.
- Ejtőernyők - mondta.
Elárultam neki, hogyan keletkeztek ezek az emulziószakadásos foltok.
- Nem, nem! - válaszolta - ezek ejtőernyők. A lencséből kimenő fényt akarja, éles látású fotós ez. Minden megragadja - tette hozzá.
Leírt egy gondolatébresztő ívet körülöttem. S akkor aztán megeredt a nyelve:
- Nagyon áttekintő! Látszik rajta, hogy érdeklődő. És nézze meg, hogy fáradságot nem kímél. Hát ennek innen, a Gellért hegyről ide kellett jutnia, a Duna partra! Aztán tovább a híd alá. Itt meg már megint máshol van, látja? Időigényes munkát végez. Nagy utat tesznek ám meg ezek!
Megint egy gondolatérlelő kör következett:
- Rosszat nem mondok, ha jót nem tudok... El kellett mennie ide-oda, mindenhova ennek az embernek. Az anyagi dolgait is figyelembe kell venni! Megvenni a filmet, előhívás, aztán kiakasztani, hogy megnézhessék. Ez nem olyan fotós, aki unalmában nem tud mit csinálni, ez a mások szépérzékét ki tudja fejezni. Más nem jutna magától ennyire.
Készült elmenni, aztán mégis visszafordult:
- Én a magam szempontjából mondtam ezt, ami az emberiség szempontjából gyönyörködtető.
Lelkesen bólogattam, azt hiszem ilyenkor ez a legokosabb. János teremőr öt perc múlva már olyannyira bizalmába fogadott, hogy bevont a közállapotok feletti kesergésébe. Visszamenőleg mégis felvettük a Marshall segélyt Kádár helyett, visszaállítottuk a halálbüntetést, na meg a régi jó ismeretterjesztő filmeket a királyi 1-en, megállapítottuk, hogy világszínvonalban a leggazdagabb nyelv a magyar, lehet ragozni, ág, vágy, lágy, lehet különféle szövegeket kihozni vele.
János teremőr, aki mint időközben kiderült, 6 évvel fiatalabb nálam, körömmel odahúzott a falra kollégám Játszótér a Grundon II. című képe alá egy vonalat, hogy eddig lehessen felemelni a benzin árát és slussz, ne tovább, mert most már mindenki csak hazudik.
Amikor a lépcsőfordulóban elváltunk, mint rögtön-látni-micsoda-két-becsületes ember, kétszer is lelkemre kötötte, hogy Vörös János a becsületes neve, és jöjjek csak máskor is, nyugodtan.
Ja, a kiállítás! Szóval csak azt akartam mondani, hogy bár sok felfogásbeli következetlenség jellemzi, így visszagondolva az ejtőernyők már nekem is kezdenek megtetszeni. És tagadhatatlanul gyakran ott a monumentalitás nyoma kollégám elkapott emberalakjain, például a Bikán ülő alak és egy fiatalember című fotón, amit illett volna itt megidéznem, de igaz emberek vagyunk vagy sem, János teremőr a fényképezést szigorúan megtiltotta. Még szerencse, hogy jó riporterhez illőn én már az első pillanatban bebiztosítottam magamat, hogy nehogy üres géppel kelljen távoznom. 
János teremőrtől jobbra az ejtőernyős kép (fenét ejtőernyő! :-))





2011. február 17., csütörtök

Viszonyaink történetének visszafordíthatatlanságáról

Az emberi viszonyok, mint fejlemények visszafordíthatatlanságáról ezúttal három valós és fiktív epizódban példálóznék:

1. Ha tréfából vagy kísérletből akár, megengedném egy embernek, sőt, én kérném rá, hogy üljön a fejemre, vonakodva talán, de mégis csak felülne, s amikor már elhelyezkedett, nyomban kezdene úgy viselkedni, mintha én egy senki, ő pedig valami hatalmasság lenne, legalábbis hozzám képest. Kezdene parancsolgatni, követelőzni, sőt, gúnyolódni, mocskolódni is, hogy státuszát megerősítse, ösztöneiből feltörő úrhatnámságát kezdené erőszakosan kiélni rajtam.
Ha ezt a rossz folyamatot e ponton vissza szeretném fordítani, késő lenne bármit szólnom vagy kérnem, már csak véres küzdelemben lehetne visszaállítani azt a korábban evidens embertársi viszonyt, amiből kiindult ez a tréfa avagy kísérletezés, azt is csak formálisan: lappangó gyűlölet maradna utána, annak elméjében, természetesen, aki felkerült, majd ismét lekerült.
Ezért nem tanácsos akár csak néhány szó erejéig egy koszos vackán fetrengő fedéltelennel, piától bódult kocsmavendéggel úgy szóba elegyedni, mintha a viszonyunkról való gondolkodásban egyenrangú lenne, mert az ő képe a hierarchikus emberi viszonyokról valószínűleg más, mint a miénk, olyasmi talán, hogy ki könyököl félre, ki rúg seggbe kicsodát, ki aláz, ő vagy pedig őt alázzák és így tovább.
Nagyon-nagyon sokan ugyanis nem értékek hierarchiáját látják a társadalmi viszonyokban, hanem csupán erőszak erők hierarchiáját, már pusztán csak azért is, mert az érték alapú szemlélethez jegyezni kéne - felismerni, megfogalmazni, definiálni, megnevezni - és aztán fel is vállalni értékeket, s itt nem a megszerzésre érdemes javakra kéne gondolni, hanem közös törekvések céljává lenni méltó és így védelmezendő becsértékekre, mint amilyen például a morális összetartó erő.
Semmi sem ilyen feketén-fehéren egyszerű, persze, csak összképében, a kollektív dolgaink értelmét firtató ránézet felől látszik ilyennek, de az is épp elég, hogy lehangolja néha az emberi nemről meg a nem méltóságának igazi mivoltáról gondolkodót.

2. Ha hazatérvén, a kapu nyitásakor nyomban belebotlok a szomszéd festő macskájába, akkor tudhatom, hogy dolgára távozott tőlük az utolsó családtag is. Beni, a macska a zár minden nyikordulására az ajtórésnél terem, szakadatlan reménykedéssel sietteti magányos óráinak múlását. Ilyenkor - lévén, hogy régi jó ismerősök vagyunk - nem nehéz őt magam után csalni.
Bejön, tisztelettel sündörög, feni magát a nadrágszáramhoz. Amikor kiteszem a frissen főtt virslit az asztalra, s odaülök, két lábra állva karomra teszi bal mancsát, és jelentőségteljesen a szemembe néz. Ha ez nem talál elutasításra, (néha kifejezetten kíváncsi vagyok, mi fér bele e kapcsolatba) és kap egy falat virslit, gyorsan befalja, s némi várakozás után felugrik a szabadon álló székre. Fejét az asztallap fölé tolja, így bámulja udvariasan, miként falatozom. 

Ha ez is annyiban maradhat, sőt, még további falatot is kap, akkor hamarosan az asztallapon terem és udvariasan odaül a tányérom mellé. Tapintatosan másfelé nézeget, persze, hogy jelenléte nehogy már tolakodásnak hasson.

Nos, ez az a helyzet, amikor az első példázat szerint tulajdonképpen már a fejemen ül valaki, mert bátorítottam erre.
Ám ha most felállok, és kinyitom az ajtót - csak némán, semmi sicc, akkor azonnal ugrik, húzza a csíkot a folyosóra. És ami a legbiztatóbb, szerintem ilyenkor egyáltalán nem szidja magában a jó édesanyámat.

3. Már rég feltalálták a pecsétviaszt, de még szóba sem került a spanyolviasz, amikor XIX. Ferdinánd dalmondai fejedelem irányt vett a Szent Föld felé. Serege hosszan kígyózott hegyeken, völgyeken át, elöl a vezérkar és az udvar meggazdagodni vágyó kalandorai, mögöttük kardforgató hűbéresek ezerével, leghátul pedig a keresztes hadjárat sikere érdekében összetoborzott parasztok és szolgák, kik úgy tudták, szabadságuk jő el a hadjárat győzelmes kimenetelével.
Hogy a hosszú utazás unalmát elüsse, egyik nap így szólt Ferdinánd a mögötte vonuló udvari előkelőségek szórakoztatására: "Az én bicskám békanyúzó, szart eszik a leghátulsó". Villanás alatt végiggondolván az érintettségi viszonyokat, a fejedelmi slepp hatalmas röhögésben tört ki, és adták máris tovább a rigmust a menet vége felé, ám még el sem ült nevetésük, amikor hátulról felzúgott a pór nép kórusa: "Ekenyő bekenyő, szart eszik a legelső." Olyan erővel szólt e replika, hogy még a fejedelem is nyomban meghallotta. Gyökeret vert lova lába, s a távoli szent cél szutykos hiábavalósággá kezdett feketülni. Forró lefejezhetnék öntötte el Ferdinánd elméjét, de kit kell ilyenkor lefejezni? Mindet talán, így félúton, s éppen azokat, akik nélkül a szent vonulás nyűggé leszen? A tehetetlenség oly heves nyomással terpeszkedett el Ferdinánd szívén, hogy nyomban le is fordult lováról. Mondhatnánk tréfásan, ha e fejedelmi tragédia felett gúnyolódni mernénk, hogy XIX. Ferdinánd hangütést kapott.
Azt, hangütést!
Nagy hibát követett el ugyanis, amikor mintául vette a plebsz kapcsolatok nyelvezetét, mert az ilyesmi annyit tesz, hogy lent és fent lévők között érvényre lép, amit lent addig gondolni sem merészeltek, a kölcsönös tiszteletlenség, amellyel a szociálisan tehetetlen alja nép örök zsigeri rossz érzetét igyekszik egy-egy pillanatra csillapítani.
 

2011. február 16., szerda

Nemzeti kisebbségek és a franc

Szerdahelyi István nemzetről és nemzeti kisebbségről írt könyvet - mint maga alcímezi: világosan és keményen arról, amiről annyit locsognak. Az Írószövetség könyvtárában Gyimesi László költő, kritikus celebrálta az új művet, igen bátran és rugalmasan polemizált a szerzővel. A bátor kifejezésre az ő szavaival világíthatok rá: "Vagy fejbevág vagy megharap, aztán átveszi a szót"
Ki is az a Szerdahelyi István?
Valaki az interneten prolihisztor címzéssel közli életrajzi adatait:
Szerdahelyi István 1934-ben született Budapesten. 1958-ban szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán; a filozófiai tudományok kandidátusa (1977), az MTA doktora (1986). Az Akadémiai Kiadó szerkesztője, majd csoportvezetője (1959-1978), az Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa (1978-80), az ELTE docense (1980-1990), a Kritika főszerkesztő-helyettese (1980-1984), majd főszerkesztője (1984-1989), az Új Fórum főszerkesztője (1989-90). 1990-től nyugdíjas; az Eötvös-kollégium (1992-1993), a Zsigmond Király Főiskola (2002-) tanára. A Comité International pour les Études d'Esthétique magyar tagozatának titkára (1973-1980), 1977-től a Multilaterális Kultúraelméleti Bizottság tagja, 1989-1990-ben elnöke; az MTA verstani munkabizottságának alapító elnöke (1980-1991), 1993-tól a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság főtitkára. Főbb kitüntetései: József Attila-díj (1981), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (1995).

Szerdahelyi István, aki eredetileg esztéta és irodalomteoretikus volna, tagja volt a Petőfi Körnek, a maga szavaival: megdöntötte a rendszert és 56 után kalandvágyból maradt itthon. Mint fentebb olvasható, jelentős karriert futott be a Kádár korszakban. Szerdahelyi a fejekben való rendteremtés radikális hívének látszik. Mondhatnék radikális idealizmust is:
"Az én kommunizmusomnak nincs köze vörös zászlóhoz, ötágú csillaghoz, sarló-kalapácshoz, proletárdiktatúrához, s így a gulághoz meg Recskhez sincs. Arra a hűvösen racionális felismerésre épül, hogy - nem ma vagy holnap, de valamikor mindenképp - a technikai fejlődés eléri azt a szintet, hogy az anyagi termeléshez nem lesz szükség fizikai munkára, és az alapvető javak ingyenesek lesznek. Egy szellemi termelésre koncentrált, értelmiségi társadalomban nem lesznek osztályok, s a magántőke értelmét veszti."
Szerdahelyi radikalizmusából a könyvbemutató alkalmából a következőkre futotta:
"Aki arra büszke, hogy magyar, az egy olyan hülye szar ember, akinek nincs semmiféle más tényleges érdeme, teljesítménye, mint az, hogy ő állítólag Árpád apánkkal jött ide, s hogy Balassi Bálint magyar költő volt. Azt hiszi, hogy mások teljesítményére gondolva ő bármivel is több lesz. ... Aki hobbyból magyar, az egyfolytában arra gondol, hogy ő magyar, ahelyett, hogy dolgozna." (Tetszetősen hangzik, bár van ebben a sommázatosságban egy csomó igaztalan összemosás - mondom én, de hát ezek a radikálisok...)
A könyv bemutatása során élénk vita alakult ki a nemzet és a nép szavaink jelentésének azonosságáról és eltéréséről, Szerdahelyi szerint ezek szinonimái egymásnak.
Az erről való szóváltás helyenként ellentmondó történeti adatokba fulladt, s kajánul gondoltam megint, hogy némelyek túl sokat olvasnak, ahelyett, hogy következetesen gondolkodni próbálnának.
Átsodródtunk a nemzeti kisebbségek kérdése kapcsán az idegen kultúrák beágyazódásának problematikájára. Szerdahelyi szerint radikálisan megoldható a dolog: "hogy ha nem akarjuk, hogy mohamedán kisebbség alakuljon ki, nem engedjük be őket." Szemléltetés gyanánt az olasz partokhoz érkező "rahedli" afrikai menekült csónakját visszafordította, és "irány a túlsó part".
Az est végén megemlítettem neki, hogy ezek az afrikaiak időközben, míg mi itt vitatkoztunk, belefulladtak a tengerbe, de ímmár az ő felelősségére, ő pedig így válaszolt: "A franc se mondta nekik, hogy vágjanak neki a tengernek. Nem az én felelősségem. Az emberi jog, az egy nagy rohadt blöff. Az országnak joga van a határára érkező embereket beengedni vagy nem beengedni. A határőr még le is lőheti."
Ország! Jog! További kényes fogalmak. Szavak, szavak, szavak. Az emberi méltóságot, ami állítólag osztatlan közös kincsünk lenne, már meg sem említettem. Az emberi méltóság eddig még mindig zátonyra futott vagy süllyedt maga is a radikalizmus zászlós hajóival.

 Gyimesi László és Szerdahelyi István

2011. február 14., hétfő

apropó Bálint nap!








A Magyar Régizenei Társaság adott Bálint napi koncertet a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Zömében kedves unisono dalok hangzottak el a szerelem témaköréből.

balról jobbra: Virágh László, Kuncz László, Szabó István, Zádori Mária, Szvorák Katalin, Ferencz Éva, Kobzos Kiss Tamás, Csörsz Rumen István Tinódi-lantos művészek

2011. február 13., vasárnap

A KUTYA MINT EMBER

Némely macska már szinte kutya. Némely kutya meg már szinte ember.
De azért mégsem.
A kutyával nem az a bajom, hogy vagy le tudja nyomni a kilincset vagy sem, hanem hogy egyetlen fia kilincset sem tudna csinálni, még amelyik le tudja nyomni, az sem, pedig látja, tehát gondolkodhatna a kutya, hogyan működik a kilincs.
De nem, ő csak őrzi a házat.
Macskát pedig még házat őrizni sem láttam soha.
Embert már láttam házat őrizni, és némelyik még kilincset is tud csinálni.
Úgyhogy vannak itt azért komoly különbségek.
Én?
Én kilincset még nem csináltam, de tudnék, ha azt meg tudnák nekem fizetni.
Ugatni?
Hát azt hogy ne tudnék, még ingyen is!
Úgy hogy a kutyák csak hallgassanak nekem, ami az emberré válást illeti!

Ez? A kilincset...? 










Házat nem bíznék rá, de keretlegénynek megteszi.
Már szinte ember. Csak rád néz, és kezded előkotorni az igazolványodat.








A Hutyra utcai kutya egyszer csak nem volt ott a talapzatán. Bevitte valaki a MÉHbe. Az ócskavasas aszondta, teccik, de várjunk kicsit. Másnap aztán a területfelügyelők jöttek érte, és visszacsavarozták. Azóta még a kutyának se kellett.

2011. február 12., szombat

Házam tája - EKH

Már megint egy fotókiállítás, ezúttal az Erzsébetvárosi Közösségi Házban.
Megint egy alkotó közösség: F8 - bátor kis csapat. Bátrn felvonulnak.  Hogy minek, ez itt-ott még kérdés. Fotózni már mindenik tud. Gombnyomásra állnak elő technikailag kielégítő kópiák. (ja, ezt már ötször mondtam!... :-)
De miért is nézzem?
Na jó: mert bátrak! Az egyik nem fél a romos sötét szobákban, a másik nem fél utánozni a korai Kerekes Gábort, a harmadik avantgard bátorsággal telefirkálja paszpartúit, a negyedik oly közel merészkedik a témához, hogy - mint Horváth Dávid is említé megnyitó beszédében - félő, hogy belekaphat a tyúk a lencsébe, az ötödik lomóival bátran telehinti koppanásig a falakat stb.,stb.
Az utolsó - rejtély. Hagyja, hogy emezek teleaggassák a nagy terem falát, a magáéit meg kirakja a folyosóra. Igaz, itt testközelben vannak, és meg is áll, akinek van szeme. Mert ezek nemcsak bátor, de jó fotók. Vagy csak a folyosó teszi?  Ravasz! Igaz,  Tamási Gábor más korosztály, mint a csoport zöme. Foglalkozásként fotografál.
A többiek sem annyira teenagerek persze. Nem pukkasztják a polgárt képeikkel, de szalonozni sem kívánnak. Hova sorolhatók tehát?
Elgondolkodtatott a megnyitás attitűdje, Horváth Dávidé. Sorra veszi az alkotókat? Mindenkit letol kicsit, s mindenkihez van egy-két építő szava? Nagymenők kiállításait nem így szokás megnyitni. Őket bármi áron méltatni kell.
Ezek nyolcan tehát alighanem ama... na, olcsó ránézés amatőrt mondani!... ezek nyolcan alighanem ama feléhez tartoznak a magyar fotográfiának, akik még hallhatnak a szóra, akik nem oskolázták magukat a bámész plebsz fölébe. 

2011. február 11., péntek

helybenfutás körbe - KOMMUNIKÁCIÓ

Hír-TV kerekasztal a WestBalkán tragédia apropóján.
Nem is lehet beszélgetni ilyen helyeken, mondja egyikük. Csak inni lehet (már hogy olyan nagy a zaj)
Úgy mondja, mintha a kommunikáció egyéb formái szóra sem lennének érdemesek. A metakommunikáció például. Mintha csak a fogalmi pályán zajló gondolatcsere adna értelmet az emberi együttlétnek. A többiek persze kerekasztal vonalasítóan bólogatnak.
És akkor mit érnek a fizikai kapcsolat olyan nüanszai, mint az érzékleteink által előszelektált érdeklődés az emberi formák, az emberi dinamizmusok, a másság és egyéb érzéki kül- és belbecsek iránt, az ismerkedés, az identitás megnyilvánítása külsőségeinkkel, ruházkodással, beszédmodorral, kedélyállapotaink kisugárzása, az ifjonti "lökdösődés", az érzéki karakter üzeneteinek hallatása, a viselkedési minták begyűjtése, a közös tér aurájának kóstolgatása, az azonosság jelei után tapogató pszichés szondázás és így tovább?
Mi az ember mindezek nélkül?
Annyi, vagy még annál is kevesebb, amennyi a virtuális valóságba belefér.
Lassan előtetszik nekem, hogy az emberi közösségeket a virtualitás örök trükkjei védelmezik - és csorbítják, persze - időtlen idők óta. Hogy az illem és a diktált közösségi morál nem egyéb, mint az embert eredendő valóságától lecsupaszító virtuális porond.
Csak nem holmi e-falanszter felé terelnének most meg már legszívesebben bennünket?
És csak nem megvan erre minden jó okuk?
Mert hiszen az újonnan annyi irányból ócsárolt virtuális tér, az internet cseppet sem kevésbé a gazemberek és önrontók rontásának terepe, mint az a fizikai valós tér, amiben időtlen idők óta élünk, és amelyben a bölcsebbek próbálnak védelmezni bennünket egymástól, vagy ha tetszik, sajátmagunktól, anélkül persze, hogy az emberi közösséget valaha is az idealizmus álomterepévé tehetné bármiféle regula, ideologikum, tapasztalat, óvatosság és bölcsesség.

2011. február 10., csütörtök

Op-art vagy csak op, vagy csak art?


Robitz Anikó fotókiállítása a Magyar Műhely Galériában.
Mintha minimal art festményekkel lenne dolgunk. De nem! Mondhatnám: csupán arra kacsintó fotók. Ám időszerű-e ez a csupánozás? Nem hiszem. A fotó már megszabadult a leképzés örökségének sokáig kötelező terhétől. Némely fejekben legalábbis. Mint olajcsepp foltja az itatós papíron, terjednek tudatunkban a precedensek, lassacskán egymásba érnek.
Inkább azt mondom: Robitz esetében minimal art fotókkal van dolgom. Ami persze, sejthetően maximalként szeretne hatni. Helyesbítek: maximálisan hatni - nem rám, hanem a kortárs közbeszédre.
Sokan nem is tudnak erről - hogy van ilyesmi, hogy nemcsak divatok, hanem paradigmatikus látomások áramlanak át, uralkodnak el a kevesek által uralni kívánt művészeti életen A "többiek", akik csak befogadni akarnak, ezeknek a nem többieknek mintha nem lennének elég érdekesek. Nem igazán hívja, kényezteti ezeket a "többieket" senki. Ez állítólag mindig így volt.
Drégely Imre, aki szintén itt van a megnyitón op-artnak mondja ezeket a robitziádákat, s nagy lelkesedéssel rokonítja a maga művészetével, amihez - már a hasonlósághoz - szerintem elég kevés a kapaszkodó. Szerintem. Aztán be kell látnom, hogy miért ne? A közelítésüknek van azonos motívuma: alkotó kíváncsiságuk nem a tárgyábrázolásra irányul, sem itt, sem ott. És ugyanakkor attól kíván elrugaszkodni mindkettőjük. Na persze, ennyi  kell is, máskülönben már alig lehetne fotóról beszélni.
A kérdés, hogy mit ér az op, ha véletlenül mégsem art? Na és hogy kinek mit ér, ha op-art és minimal art és finoman törtek a fehérek. Ilyet csak a nők tudnak, mondja ismét csak Drégely.
Elgondolkodtató, hogy ki mit kajál mások munkáiban, s mi jogon kíván mit látni bele.
Csak annyit tudok, a művészethez a művészeti életen keresztül közelít, akinek van kis esze, s e színtéren boldogulni akar. Tapogatózás és kapcsolatépítés. És persze fáradhatatlan menedzselés. Ez kell.
Robitz Anikó jó érzékkel pakolja foltjait. Tisztelet övezi szabaduló művészetét. (Itt vannak más szabadulók is, Minyó Szert például, aki egész másképp, az idő archaizáló függönyén át keresi a maga szabadulása útjait. Látok aztán néhány félúton veszteglő részeges útkeresőt is.
Na és én mit keresek itt? Én, akinek az érzékek regiszterén való dinamikusan kiterjedt játék hiányzik, hiányzott mindig, hiányozni is fog mindig? Nekem a minimal túlságosan minimal, mindig is az volt, cigit se szívok azért, mert a másik szívja, hatalom után sem lihegek, mert a másik azért liheg.
A megnyitó kisérő eseménye, Angler Ákos dob-zene performansza megragadott. Mindig is a minősített időbe vágytam. A ritmusra, a fordulatokra. Szeretem, ha mellbe vágnak. Már nem úgy! Hanem arról való tűnődéseim közepette, hogy kikkel lehetne hullámhosszam, s hogy van-e igazán dolgom bárkivel, meg hogy valószínűleg nincs... És akkor néha le-lenyűgöz valami. Ez általában a különös iránti tehetséggel függ össze. Egy mozdulat, ami ügyesen felmagaslik az égbe, és megkarcol ott valamit. Ritkán fordul elő.
Robitz Anikó minimáljai tetszetősen széthullottak ebben a zenében, ő maga akarta így. A foltok új életre keltek, megkérdőjelezve számomra, hogy hová is tart ez a minimál foltozgatás. Mert a műtárgy státuszról lemondani, a szent falonfüggésről, akár csak átmeneti kíváncsiságból is, igen kockázatos.
Persze, ha a kapcsolat mozgatja értékké a dolgokat, akkor mindegy.
Láttam én már ilyet, kapcsolat-szalonnák kirakodóvásárát, éppen itt is, bonyodalmasabb  papírokba csomagolva.
Itt kódorgok időnkint a Magyar Műhely minimálra meszelt pincefalai közt. Játszom kicsit a hülyét, mint aki semmit sem ért (mert hogy tényleg lehet, hogy semmit sem értek) Egy senki senki-álruhában. Igen, sajnos kifejezetten élvezem, ha ott, ahol mindenki piál, egy kortyot sem iszom.Talán, mert ilyen helyeken legtöbbször a szavak körbe járnak. S hogy minek, más talán tudja, én nem értem.

2011. február 8., kedd

Médiatörvény

Olvasmánynak borzasztó hosszú,
de íme két ködösen gyönyörű dolog a törvény szövegéből:

 "...társadalmi és kulturális értelemben átfogó..."
"...az egyes eltérő vélemények ütköztetése..."

remélem, a készülő alkotmány is tele lesz ilyenekkel
legalább a preambulum...
 

Ja, a nyílt kártyákkal való játékban pedig az a lexebb, amikor fényes nappal átteszek valamit az egyik üvegzsebemből a másik üvegzsebembe.

2011. február 7., hétfő

Mim van nekem?!

Két-három hete nyílt meg ismét a Soós Bazár. (Kitessékelték abból a csúnyácska József Attila utcai épületből. Mostantól a Budapest, VII.kerületi Wesselényi utca elején található.)
Rácsodálkoztam kicsit az új korszak árjában sodródó régi holmik roppant értékvesztésére. Hajdani kincsek fillérekért. Egy javíthatatlan (tehát nem kell a javításával fáradozni!) Mamiya RB67 csak 50 000 forint! Lassan már ára sem lesz.
Érdekes, hogy Soós mester bizakodik. Jeleit véli látni, hogy az öregebb szívekben hamarosan magasba szökik a filmes fényképezőgépek iránti nosztalgia, a fiatalok meg, akik sosem próbálták, kezdenek elviselhetetlen mód kíváncsiak lenni.
Mivel az üzletben olyat nem láttam, megfordult a fejemben, hogy előrukkolhatnék egyik kincsemmel, csak úgy, kérkedőleg. Talán még Gadányi mester is belesárgul, akarom mondani, belevacul, hogy mim van nekem :-))

2011. február 5., szombat

A világmindenség jobb és bal oldala

Van-e a világmindenségnek jobb és bal oldala?
Kézenfekvő azt mondani: attól függ ez, tekint-e rá, tekintett-e már rá valaki.
Aki rátekint, magára vonatkoztatva nevezi el a világmindenség tőle két irányba eső fertályait.
Ez persze szimmetriatengelyes lényt feltételez.
Némely régi eretnekek úgy vallották - amiért aztán csúfosan megfizettek, hogy az istennek, azaz a teremtőnek gömb alakja kell hogy legyen, mert az a legtökéletesebb forma.
Ha gondolatjátékunk erejéig rehabilitáljuk őket, vagyis elfogadjuk, hogy az Isten gömb alakú, akkor kézenfekvő a következtetés, hogy számára, a legfőbb illetékes számára értelem nélküli az efféle nézet: a világ bal és jobb oldala.
Kis spekulálás után azonban arra is rá kell jönnünk, hogy ez csupán egy statikus teremtő esetében logikus, mert ha annak a isteni gömbnek mozgása, és mi más, mint perdülete van, az nem mutathat egyszerre mindenféle irányba. Ilyen formán előbukkan megint a bal és jobb szerintihez hasonló, a térszimmetriai pont kerülgetésének feltételezéséből logikusan következő ellentétesség, ami e minőségében, címkék nélkül hordja lényegét.
Na persze, ha a teremtő nem afféle földiesen olcsó búgócsigában gondolkodik...
Ami érdekes: a tudósok mondják, hogy ha van perdülés a strukturális valóságban, akkor valamikor, amikor kezdetét vette ez, történt egy, akár véletlenszerű választás, aminek az ellentéte is (ki)választódhatott volna. Vagyis, világunk adott milyenségében bizonyos másmilyenség, egy ellenkező oldal abszolute tételezve van. Antivilágról is locsognak sokan.
A világot, amibe kívülről potenciálisan belevetíthető - és itt mellékes, hogy történetesen van-e, fellelhető-e vagy volt-e valaha is - valaki, semmiképpen nem ésszerű önmaga egyetlen, polarizálatlan részeként tekinteni. Potenciálisan tehát minden kozmosznak van egymással ellentétesként tekinthető két oldala.
Na már most, még mielőtt megnyugodnánk, máris felmerül egy, még az előzőnél is akadékoskodóbb kérdés: van-e világmindenségünknek eleje és hátulja?
Ez látszólag maga a kérdés, hogy van-e a tekintőnek eleje és hátulja, ám valójában több rejlik itt.
Mert ugye, ha a világmindenséget, mondjuk, reformálni vagy csupán zűrös istállóként kitakarítani akarjuk, akkor a fölöslegessé vált dolgokat előbb át kell hajigálni, lapátolni, teremteni az egyik feléből a másikba, ahol átmenetileg kétszer akkora kupi lesz. De melyikből melyikbe? A teremtő helyében melyik felén kezdenénk? Ne könnyítsük meg a dolgunkat, induljunk ki abból, hogy a teremtő teremtése minden fertályát egyformán szereti. Nem kézenfekvő-e ilyenkor, ha a rend teremtő, ki egyformán érzékel minden irányban, önmagát hierarchizálja, mintha neki (mostantól) eleje és hátulja is lenne, máskülönben semmihez nem lesz képes hozzákezdeni.
Ez a térben hierarchizált lény pedig, már szinte biztos, a nekikezdés pillanatában ki fog kiáltani valamit a "háta mögének", hogy a háta mögé tudja suvasztani az első lapát sittet, rá valami más fontos dologra, már ugye, mivel példánkban az istállón, a kozmosz-istállón kívül semmi de semmi sem létezik.

Valójában foroghat az ember esze kereke akárhogyan, világkép őrleményei helytálló voltát tekintve végső meggyőződésre nem juthat.
Egy biztos: jobb és bal - ha ezt leírja valaki bármiféle általa tekintetbe vehető dologra - akár a kozmoszunkra - vonatkoztatva, máris nyomot hagyott önmagáról a világban (hacsak nem mások szavait és gondolatait szajkózta.) Ez a nyom mindaddig markírozza őt, míg van, ki olvasni és értelmezni tudja azt. Ám ha az ember nem gondol semmit, nincs mit leírni.
Ezért vallom én, hogy gondolkodjunk többet és olvassunk kevesebbet :-))

A részecskék perdülésének irányvétele, állítólag, kezdetben nem volt, aztán egyszer csak megtörtént. Ez az irányvétel a részecskék önmagukra redukált szűkebb viszonylatában értelmezhetetlen, csakis összeütközésekben nyeri el valós létét.
És ami lent/bent van, az van fent is.
Ezért szeret annyira vitatkozni az én kedves fiam.
A jobbos és balos perdületű emberek is, akárhogy pozicionáljuk őket, antagonizmust mutatnak egymás iránt. Lehet erőszakot alkalmazni, szelídet, rejtett-ravaszt vagy gorombát, az ellentéteket néha-néha még meg is lehet szeretni - vonzódásig minden esetre, de marad, ami van: megosztottság terhe lebeg az általunk belakott világon, ha abban más is megfordul, nem csak egyedül mi magunk.

2011. február 4., péntek

Új kiállítás a Tripont Galériában

Máté Gábor, a MOME egyik tanára nyitotta meg Szombat Éva kiállítását.
A megnyitó veleje nagyjából e szavakkal foglalható össze: 
- Demokratizálódott a fotográfia. Nagyon sokan ezt a folyamatot negatívumként élik meg, elveszítünk egy privilégiumot, elveszítünk egy olyan tudást, ami elzárt tudás volt. Most egyfajta ízlésválságot élünk meg... Az emberek nem igénylik, hogy igazán jó fotográfiákat használjanak fel, illetve inkább kérdés, nem kijelentés, hogy igénylik-e? Szerintem igénylik, és nagyon köszönöm, hogy ebben a dologban Vica is közreműködik... Szombat Éva keresi a humort, minden komoly dolog mögött megpróbálja meglátni azt a csavart, azt az ellenpontot, amitől az egész dolog átértelmeződik, egyfajta képi izgalom alakul ki. Egyszerre nevetni is tudunk és sírni is tudunk a képein... Ez az egész keveredés arról szól, hogy az emberek valami másban élnek, mint amiben Szombat Éva látja őket.
Sok-sok fiatal diák vett részt a megnyitón, nyilván
annak köszönhetően, hogy Szombat Éva maga is 
a MOME fotó szakos hallgatója. 
Én persze váltig lábra mentem.









A legszebb láb a Tripont Galériát határoló egyik
vitrinben volt látható. Manfrotto Carbon.
Az ára is magáért beszél.
Lehet, hogy elfogult vagyok?

2011. február 3., csütörtök

szemet szúrt

Németh József MTI fotográfus születésének 100. évfordulóján aktfotó kiállítással tisztelgett a MAOE fotótagozata.
A kiállítás megnyitó február 2-án volt, ahová számos aktmodell is ellátogatott, sajnos - talán a  nagy hideg miatt - valamennyi állig felöltözve :-))






Szemet szúrt nekünk ez a sok akt tűsarkú cipőben

2011. február 2., szerda

Örvendek


Ezeket a kedves vándordíjakat nyertem el ma Kedves Blogtársaim egyikétől, Libuctól. Külön örömömre szolgál, hogy a másság iránti tiszteletet, sőt, másságom pozitív értékelését olvasom ki belőle.
A díj elfogadása némi blog-közösség iránti kötelezettségekkel is jár (lásd lentebb!) Ezeket (különösen az árulás mint elárulás kérdését :-) ügyvédeim most tanulmányozzák.

Hogy ne legyen fáklyásmenet, itt vannak a kötelezettségek, amennyiben valaki úgy dönt, hogy lubickolni akar a dicsőségben:
A Kedvenc blog díj feltételei:
1.- Írj egy bejegyzést, amelyben kiteszed a Liebster Blogképet, és másold be ezt az útmutatót!
2.- Linkeld be annak a személynek a blogját, akitől a díjat kaptad, és hagyj nála egy hozzászólást, hogy elfogadod a díjat, és add meg a bejegyzésed elérhetőségét,
3.- Ezután gondolkodj el, melyik 3-5 blog, amelynek továbbítani szeretnéd, linkeld be őket a bejegyzésedbe, és értesítsd egy hozzászólásban a jelölésről,
4.- Tehetséges, kezdő blogolókat részesítsd előnybe, ne olyanokat,akiknek több mint 100 követőjük van.

A Kreatív Díj feltételei:
1.-A díjat meg kell köszönni.
2.-A logót ki kell tenni a blogomra.
3.- Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4.-Tovább kell adnom 7 embernek.
5.- Be kell linkelnem őket.
6.-Megjegyzést kell hagyni náluk.
7.-El kell árulnom magamról hét dolgot.

Telnek az órák...
Közben meg már okos elmék őrölnek odaát. Például Vajdánál... és vakmerőbb elmék is...  a kis Hajdráknál.
Igaz dolog: nem a lustaság, hanem a pilóta effektus ássa alá ezt a kedves díjazgatást, ha léncszemenként hétszereződik, egyáltalán, ha kötelező szaporítani.
Csatlakozom! Küldjük tovább, csak ha nagyon megindít bennünket valami, ne hagyjuk ezt a két kedves kis grafikát devalválódni. Részemről már lementettem mindkettőt, és ahogy én nem ismerem, ez a kedves LIBUC úgyse meri visszavenni :-))   Illetve, ha mégis azt akarja, ez ügyben összeugorhatunk valahol.