2017. február 21., kedd

MEK

Kedves Ismerőseim!

Örömmel tudatom, hogy a Fészek Galériában 2016. november 2-án bemutatott parafrázisaim - SZÉCHENYI A FOTÓRÓL - teljes anyaga katalógus formába tördelve felkerült a Széchenyi Könyvtár elektronikus könyvtárába, a MEK-be.
Itt megtekintheti, aki a kiállításról véletlenül vagy szándékosan lemaradt :-))

http://mek.oszk.hu/16500/16582
 

Dozvald János


2017. február 18., szombat

Hova tart a fotográfia?



- Igenis meg kell mutatnunk végre, hogy a fotózás művészet! - mondta nem rég egyik kedves fotográfus barátom. Kicsit meghökkentem ezen. Mert hogy is vagyunk most ezzel?
Az efféle kijelentések aktualitásának illetve ellentmondásainak vizsgálatához mindig a kályhától kell elindulnunk: Mi a művészet?
Meglátásom szerint az, hogy mi a micsoda, nem mindenkori hangadók tetszésének dolga, mert elménkben a valóság elmemodellje lakozik, ami úgy próbál működni, ahogyan az az elménktől függetlenül adott működik, sőt még úgyabbul, miközben meg mégsem vonhatja ki magát ama valóság törvényszerűségeinek érvénye alól. Esetünkben, művészkedők esetében különösen nem, mert létezik bizonyos teremtetten adott emberi késztetés, lényegében formateremtési gyakorlat, amikor az ember elméjétől inspirálva bizonyos érzéki, illetve intellektuális behatásokat magára venni képes matériákat az u.n. esztétikaiság szférájába tartozóan, közvetlenül az érzékekre hatóan megformál. Ez a késztetés és lehetőség oly alapvető, biológiánk lehetőségeibe és kockázataiba ágyazott dolog, hogy míg az ember a maga biológiai teremtettsége értelmében ember marad, ennek érvényét nehéz kétségbe vonni.
Tehát van ma is valami, ami mindig is volt. Ha ezt régen művészi adottságnak neveztük, akkor kézenfekvő és értelemszerű, hogy ma is annak nevezzük, illetve, hogy azt a bizonyos adottságot nevezzük művészinek továbbra is, ne pedig valami specifikumaiban eltérő más valamit.
A fotózás alapvetően az u.n. camera obscurális képi jelenségek rögzítésére elgondolt eszköz használatán alapuló gyakorlat.
A fényképezőgép egyszerre teszi lehetővé és zárja ki a képalkotás hagyományaink szerinti megközelítésmódjait és eljárási mozzanatait, és erősen korlátozza az u.n. ráción túli valóság érzéki megragadásának (érzéki, persze, mert a ráció éppen tehetetlen!) lehetőségét. A lehetővé tétel alatt mindenek előtt a hasonlítás, illetve a valóságnak való, valamilyen szempont szerinti megfeleltetés, mint pszichés befogadási feltétel automatikus jelenlétét érthetjük. Másik oldalról: a fényképező ember nem képes tisztán az elméjén átszűrt vagy abban fogant "látványokat" korlátlanul megjeleníteni, a pusztán gépileg adotthoz bármi képzeltet hozzátenni, abba belevinni bizonyos, önkifejezési szándékára utaló sajátosságokat. A fényképező egyén alap-tettében, a kattintott képben egyáltalán nem képes a különleges tehetség és egyszeriség nyilvánvaló bizonyosságait felmutatni (lásd: véletlenül elkapott lenyűgöző látványok lehetősége.) A fotózás képrögzítő alapmozzanatában megjelenő különösség (már ha érzékelhető ilyesmi) nagy mértékben a "pillanatnyi" valóság különössége (amit gépünkkel elkaphatunk), vagyis olyasmi, ami az elvont értelmű entitásként tekinthető "szem" számára valóságosan, értsd: a pszichés értelmű látás intenciójától függetlenül adott. A fényképezés alapmozzanatába nem fér bele (a rendkívül csekély szegmenstől eltekintve - lásd: zársebesség választás) az idő dimenziójában alakot öltő additív alkotói gyakorlat (lásd: festőművész, grafikus stb. - az eszközzel való színezék hosszadalmas, megfontolt és sajátos undo lehetőségeket is megengedő felhordása.) A fényképezés alapmozzanatával nem fér össze a formák létrehozásának elmére visszaható, azaz reflektív befolyásoktól vezérelten kialakuló, az alkotó elméjére individuálisan jellemző kép létrehozása. A fényképezés képalkotó - értsd: képrögzítő - mozzanatában pusztán két szubjektív, individuális attitűd érvényesülhet: a nézőpont és az idő dimenziójából kiragadott "pillanat" megválasztása. Illetve aktív negációként a megfontolt nem fényképezés, ami azonban nem hoz létre képet. Igen szűkös alkotói szabadság a kattintás szabadsága: az elme látvány-értelmezési és képteremtési gyakorlatából valamint a képi alkotás történeti konzekvenciáiból igen kevés fér bele.
Hozzá társul azonban ím már mégis a fényképezés történeti gyakorlata során technikai fejleményekben épp úgy, mint elméleti fejleményekben megtestesülő eredmények és (művészetelméleti?) konzekvenciák bonyolult egymásra rétegeződése, ide értve különösen az alkotó ember azon eredményeit, melyek által a fényképező, a művész a fényképezés alap-automatizmusának esztétikai okokból vagy szubjektíve nem kívánt következményeitől valamiképpen megszabadult (pl. nemes eljárások vagy lásd ma már például: digitális képfeldolgozó eszközök, s még inkább: egyéni világlátási törekvések élethosszon megmutatkozó következetessége - Bresson, Benkő és más bé betűsök életműve).
Mi van ma? A fényképezés, mint az elmetartalmakat - technikai alaplényegből adódóan! - a maguk szubjektív egyneműségében és automatizmusoktól el nem piszkolt tisztaságában közvetíteni soha képessé nem váló gyakorlat, mind inkább otthonra lel ama funkcióban, hogy a kultúra és benne a képi alkotás éppen érvényben lévő elveinek és divatjának illusztrálására szolgál, vagyis sokkal inkább lesz a vizuális kommunikáció, mint az esszenciális és eredendő művészi, esetünkben képalkotói tehetség megnyilvánításának eszköze.
Sajnos, a modern kommunikáció eszközöktől és alkalmazási módoktól zsúfolt terepén a képalkotói szerepvállalást motiváló művészi intenció könnyen összevegyül vagy legalább is összeférni kényszerül az érvényesülési képmutatás egyéb intencióival. Ámde ez, állítólag, mindig is így volt. Nem voltam ott mindig is, tehát el kell hinnem.
Barátunkhoz visszatérve: Elkéstünk az általa zászlón tartott tézissel. A fotózás egyre hangsúlyosabban sok egyéb - ugyancsak nagyon emberi és fontos - dolog is (!), mint művészet. És itt vagyunk mi magunk is, fényképező eszközt művész-becsvággyal szorongató mind több milliók! Biztos, hogy még mindig pont művészek szeretnénk lenni?
Persze művészet, művész! Váltig az egyik legmézesebb madzag :-)

Budapest parádé. Különösség az objektíve adottban - bárki elkaphatta

2017. február 4., szombat

BEETETÉS



Először Maca dugta ki az orrát. Tizedik évében járt, jobb volt a szaglása, mint az öreg Macónak.
- Kaja van - szólt hátra.
Kicammogott a két állatkerti medve, komótosan körbe szimatoltak a borús februári délelőttben. Széttúrták az oda készített csomagokat. Nem sokat ettek. Maca még maradt volna, de Macó parancsolón oldalba lökte, és húztak vissza a barlangba.
- Figyelted? Már megint háztartási hulladék volt.
- Én a kefíres dobozt valahogy szeretem - mélázott Maca.
- Adj magadra! A kutya se szeret létminimumon élni.
- De a tévé szerint mi mindenevők vagyunk.
- Persze, de csak ami friss. Kivétel a méz, de a mézet bezzeg sajnálják! - dohogott Macó. - Nem medvének való élet ez. Észrevetted, hogy még soha nem csatangoltál?
- Mi az a csatang?
Maca az állatkertben született, Macót azonban az erdőben találták. Apró bocs volt még, amikor anyját kilőtték az orvvadászok.
- Csatang az, amikor sosem vagyunk ugyanott, ahol már voltunk.
- Én szeretek itt lenni. Megvan mindenem. És nem lőnek rám.
Kis Júnosztalgia márkájú tévékészülék állt a barlang hátuljában, azon folyvást orvvadászokról szóló filmek peregtek, na meg változatosságképpen, direkt az állatkert lakóinak az Ehetetlen értékeink, egy sorozat az emberiség kulturális kincseiről.
- Amit a tévében látsz, csak beetetés - mondta Macó. - Ha elém kerülne egy ilyen orvvadász, így morzsolnám szét. - Bal mancsát összeszorította, s az orvvadász úgy pergett rettenetes körmei közül, mint a fűrészpor.
- Friss ételt akarok - morgott aztán. - Engem nem kellett volna megmenteni, a nagy büdös semmire.
- Kaja, tévé, kultúra, ez neked semmi?
- Tudom, te mindenevő vagy, csakugyan. Két pofára tömnéd a Vizsolyi bibliát is. Én azonban szabadságra születtem. Harcra. Ha volna nálad egy filctoll, már odaírtam volna a barlang falára...
- Kívülről vagy belülről?
- Kívülről persze, hogy az a sok micimackózó is lássa: Szabadságot! Medve jogokat!
- Asszem, nincs nálam filctoll. Akkor mi mást tehetnél még?
- Fekvősztrájk. De azt meg félreértenék. Viszont támadt egy ötletem. Hanyadika van ma?
- Február kettő.
- Jól van! Akkor mi csak kiszagoltunk, sőt, ki sem szagoltunk máma. Értetted? És sütött a nap. Te is láttad, ha kérdik.
- Jó, én is láttam.
- Aztán majd megnézhetik magukat a márciusi hóban.
- Hihi, ez jó ötlet.
A tévén még nem ment semmi. Visszafeküdtek, s két pillanat múlva már horkoltak is mind a ketten.

2017. február 1., szerda

napi szössz



Sín vágott át a zebra hátán,
ahol latyakban araszoltam,
s szóltam: mi volna hogyha most
elütném itt a villamost?

2017. január 16., hétfő

Szerintetek?

Chochol Károllyal szoros fotográfiai és optikai együttműködésben elkészült szemüvegkeret választó önarcképem.

Szerintetek melyik?


2017. január 13., péntek

fejlődésünk csúcsa



Az ősembernek fogalma sem volt róla, hogy gondolkodik (igen, képzeld, ott voltunk :-) Mindenek előtt azért nem, mert ilyen fogalom, hogy gondolkodás akkor még nem létezett. Bátran kijelenthetjük tehát (igen, a bátorság kijelentésekhez igenis jogalap!) hogy szellemi síkon igen nagy fejlődés játszódott le az elmúlt 50 000 évben. Mindenek előtt abban, ahogyan az ember önnön elméjét mind tüzetesebben szemügyre vette.
A fejlődés csúcsa feltehetőleg az lesz, hogy az emberi elme körül - önreflektív tartalmainak köszönhetően - körbe zárul az általa teremtett u.n. virtuális valóság, azaz, bebábozódik az ész.
Hogy mi kel ki abból, elgondolni se merjük.
De nem is az a fontos, míg objektíve is létezünk, míg virágok illatoznak.


2017. január 12., csütörtök

Az ember mint szajkó



A demokratikus változásokra

Az elme kreatív szögletének, az észnek berendezése szakadatlan. A változás két irányba tart: az ész fejlődik és szajkósodik.
Idővel sziruposodik minden hajdan ujjongató felismerés, valósághoz való viszonyunkat kordában tartó paradigma. Szerencsére okosodunk is - úgy, összességünkben. Így aztán felsejlenek új, használatba vehető paradigmák, miket szajkózni lehet, míg ki nem nőttük ezeket is. Egyszer aztán majd a szajkó utolsót kiált, olyat és akkorát, hogy megáll az ész  :-)


2017. január 5., csütörtök

BÚÉK!



Ezt Ti mondjátok, nem én. Mert én inkább filózok.
Elgondolkodtam ugyanis végre kicsit ezen a sületlenségen, ezen az ingoványos maszlagon: BÚÉK.

Év: bolygópályánk akármelyik pontjától ugyanama pontig terjedő útnak, vagyis a pálya egészének Földhöz ragadt bejárásához szükséges idő. Ez elvileg mindig ugyanannyi. Egyetlen eset volna kivétel: ha valamilyen dög nagy tömegű égitest kezdene össze-vissza ólálkodni a Naprendszer körül.
Akkor viszont eldobhatnánk összes óránkat, mind a tíz milliárdot. (Na igen, igen, de soknak kettő, sőt, három is van, s ne feledkezzünk meg arról az eladhatatlan sok milliárdról sem ott, az üzletekben.)
Ácsi! Ne vizionáljuk mindjárt a legrosszabb forgatókönyvet!
Elvileg tehát akármelyik ponttól számolható volna az év. Nekünk talán az ellipszis pálya leghidegebb pontja tetszett meg, mert azon túl van a kikelet, a tavasz.
Legeslegelőször azt sűríti a mozaikszó, hogy Boldog, és utána ragasztjuk az Új Évet. Pedig boldog csak élő lehet, sosem a lelketlen időszakasz, az év maga.
A tömörített szándékot csúsztassuk a helyére: csak a földlakó éve lehet boldogító, az is csak az ő egyéni - esetleg csoport - érdekeltsége felől tekintve.
Ugyanazon év azonban aligha lehet már mindenkinek boldogító, mert olyan korban élünk, amikor mind többre vágyunk, mind több nélkülünk nem létezőt teremtünk, ami igen sokba kerül, s aminek pedig meg kell térülnie, ha van kis eszünk. Így mind inkább egymás számlájára remélünk boldogulni - már az okosabbak. 
Az év boldogító volta persze nem feltétlenül a boldogulásra céloz. Csak hát boldogulás nélkül a boldogság maga illékony kis mikrokaland, amiből még a sok sem igazán lesz dominánsan kesertelen évente egyszeri, összegző érzéseinkben.
Az tehát, hogy Boldog Új Évet Kívánok, anakronisztikus, önző badarság, és a kívánás hitele csak akkor állna fenn, ha az, aki kívánta nekünk, nyomban el is kezdene munkálkodni azon, hogy boldoggá tegye életünket. És akkor már nem is azt kéne mondania, hogy kívánok, hanem hogy Boldog Új Évet Csinálok neked. Ám az meg BÚÉCS - sőt, BUÉCSIN! volna - és a csinálás nyelvészeink által eleve megvetett, rondának ítélt szó.

Azt mondom tehát Tinéktek filózásban megfürdött szociális érzéseimtől hajtva: Ne rettenjünk vissza, ne is bóduljunk el holmi számozástól:
nyüzsögjünk, kaparjunk, ügyeskedjünk (mindezekben pedig, remélhetően, úgy is én vagyok a jobb, hehe... :-) - és főképp reménykedjünk!
Bónuszként jusson kinek-kinek legalább egy Valaki, akinek nem csupán kíván, hanem csinál is boldog évet! Igen, csinál! Hajdan szeretett, ám újabban tiltott fontos szavaktól nem kell mindjárt becsinálni!

A naptár szerint már jócskán benne vagyunk az évben, s még semmi nagyszerű nem történt. Gyanús nekem, hogy ez ugyanaz az széria-esztendő, csak átszámozták.

2017. január 3., kedd

Eszköz-e a közönség?



Kissé elkésve olvasom a budafoki Dohnányi zenekar Hangoló nevű kecses periodikájában Hollerung Gábor romantikus és kortárs zeni pólusok között fogant gondolatait a kortárs zeneszerzők által megcélzott közönség nélküli értékteremtésről, minek kapcsán, azzal szembe fordulva Hollerung kijelenti, hogy "...a közönség a művészet egyik nélkülözhetetlen eszköze."
És most kérdem én így, elkésve: nem hatalmas szamárság-e ez?
Na persze, meggyőződéseim és szőrszálhasogató rutinom biztos tudatában kérdem ezt, ami - a meggyőződés és a szőrszálhasogatás - társadalmi konszenzus nélkül közkincsnek számított-e valaha is?
Mégis:
Kétségtelen, hogy a művészetnek sokasodnak az eszközei, de mire szolgálnak ezek? A propaganda például jó szolgálatot tehet, tágítva a modern művész törekvéseihez tartozó, közönségsikert hajhászó kommunikációs gesztusok hatóterét, a társadalmi siker és visszaigazolás bizonyosságaihoz juttatván a művészt, de eszközei közé tartozhat-e a közönség maga ama eredendő értelemben, hogy min fáradozik a művész - az a bizonyos, szocializációval meg nem rontott, eredendőn világba vetett elméjűnek született és születő? Mi segíti őt a valóság felfokozott érzékekkel elérhető szférái felé?
Megfigyeléseink szerint a művész eszközei valamiféle anyag megformálására irányulnak, háttérben holmi bonyodalmas esztétikaiság felmutatásának szándékával, melyek által a képzelet behatolni képes a fizikai érzékszervek által el nem érhető valóságszférába (művészi avagy érzéki megismerés.)
A közönség csupán tanúja és tovább-bonyolítója (értelmezés, individuális átélési bonyodalmak) a művekben megmutatkozó törekvéseknek. Korunkban a művész mind inkább úgy terem, hogy valaki önmagáról tesz ilyen kijelentéseket, pusztán felfokozott kommunikációs ambícióira alapozva (ami - kommunikáció - kicsit más tészta), így a "kortárs művész" alkotó tetteinek jelentős része nem is érzékeinket célozza, hanem kommunikációs feltűnősködés csupán, vagy kéretlen civilizációs diskurzusokba sodor bennünket. De ezek a lényegből való kivetkőzések mégse tévesszenek meg senkit!
A témára való rálátásom lényege:
A művészkedhetnék három feltétel megléte mellett teremtőképes/hozhat létre lényegében művészinek mondható alkotást: (1.) a ráción túli valóság iránt felfokozottan kíváncsi, különösségre fogékony emberi elme - ide értve a lelket és a szellemet, továbbá (2.) valamiféle megformálandó/intelligensen megformálható, intelligens érzéki gondolatokat magára venni képes matéria - hiszen az érzékiség a formára irányul, és harmadikként (3.) a megformáló eszközök, melyek a matériára irányuló formáló/alkotó ráhatást segítik előre.
A közönséget e három feltétel egyikéhez sem lehet betuszkolni, de különösen nem a megformáló eszközök közé, mert a művész hiába verné a közönség, a befogadó fejével a vasat, sosem tudhatná, mi sül ki belőle. A közönség fejében ugyanis a szellemileg meglehet célirányos, de különösségében nyitottan értelmezhető mű egyénre szabott értelmezése játszódik le, holmi, a művészi szándéktól gerjedelembe jött postkreativitás indul be, aminek kimenetelét a művésznek már tehetetlenül kell elszenvednie.
Hollerung Gábor kijelentése persze nem művészi tett. Hollerung kiváló karmester, és ennek nem feltétele, hogy a teória szférájában is biztonsággal mozogjon. Ezért nem úgy minősítettem fenti szavait szamárságnak, mintha művész-értékei terén lefokozni kívánnám.
Még az is lehet, mint már fentebb is céloztam rá, hogy nincs is igazam, úgy értve, hogy bár jól/értelmesen látok valamit, ám az a kutyának sem kell. Úgy pedig az igazság hitelesítő címkéje a legértelmesebb kijelentésre sem kerülhet rá.
Végezetül még az is lehet (blogom látogatás számlálója rég bedöglött), hogy csupán magamban beszéltem, ami pedig - ma már, messze túl a középkori viszonyokon - végképp ártatlan dolog.          D-Vektor

2016. december 28., szerda

5K !

Kotorásztunk ismerősünk karácsonyi hulladékai között.
Felbontottuk, amit csak lehetett. És egyszer csak:
5K felbontás!
Kudarcos Kajálható Karácsonyfadísz Készítő Kísérlet